Fekete és Vörös lángok

Álmos vagyok...

Jaehyo rábólintott az én kérésemre, és annyit mondott, hogy továbbítani fogja Zico felé. Azóta egy hét telt el. Csendesen, a felszín alatt megbújó feszültséggel, kétségekkel és egyéb jó dolgokkal. Az egyetemre végül nem mentem be, és a barátaimnak is csak egy üzenetet írtam, hogy jól vagyok, ne aggódjanak. Anyámnak és az öcsémnek nem írtam semmit, fel sem hívtam őket, hiszen felteszem mindent tudnak Taeiltől. Ha már ilyen jóban lettek... Régebben bármit megadtam volna, hogy lássam őt, de most, hogy miután találkozót kértem ő meg haladékot a döntésben, egyáltalán nem akarom látni. Tényleg szeretem Jihoont, és ő is engem. Nagyon boldoggá tesz, hogy ezt attól a naptól fogva minden nap elmondja nekem, habár nem egy olyan dolog, amiről csak úgy megfeletkezik az ember. Mindkettőnkön érződik a feszültség, ami a két nap múlvai találkozó miatt épül bennünk, és mindenki másban is. Jaehyo mondta, hogy ne menjek velük, hiszen engem csak azon a bizonyos ponton érint a dolog, de akkor is szeretnék ott lenni. Legalább annyi ideig, hogy Taeil szemébe nézhessek. Szerdán ugyanis a Fekete Sárkányok a Vörös Tigrisekkel fognak tárgyalni, ami több szempontból is rizikós. Először is (Kwon elmondása szerint legalábbis) mindkét vezető nagyon makacs és nagyon büszke. Másodszor is már szimpla érzelmi zsarolás, amit Taeil és Jihoon művel, tekintve a fenyegető stílusban íródott emaileket, és az egymás háza elé küldözgetett követeket. Harmadszor mindkét fél helyzete megérthető és elfogadható, így senki nem tudja melyik oldalra álljon. Mindketten valakiért harcolnak, akit szeretnek, és ez egy filmben nagyon szomorúan és szívszaggatóan nézne ki, de sajnos ez nem egy film.
-Min gondolkozol? -P.O kedvesen mosolyogva néz rám, és felteszem eddig is beszélt hozzám, csak nem figyeltem. Egy hete éjszaka elmondta a két banda közös múltját, és még aznap megígértük egymásnak, hogy amíg nem jön el a kitűzött nap, addig nem hozzuk szóba. A srácok mostanában nem mint alvezérek (Jae esetében vezér) jöttek át hozzánk, hanem mint barátok. Senki nem mondta ki, de talán így kellett volna alakulnia mindennek, és nem kellene ekkora feneket keríteni mindennek.
Persze mi is kimozdultunk itthonról. Órákat csöveztünk Minhyuknál a PS előtt, én pedig büszkén gyűjtöttem be az elismerő pillantásokat egy egy győzelem után. (Ha már ilyen társadalomidegen kocka vagyok)

-Rajtunk. El kéne tűnnöm. Mindenki elől. -a szemébe nézek -Az lenne a legjobb. Neked.

-Felejtsd el. Most, hogy elmondtad mit is érzel, nem foglak elengedni. Tudom, hogy Taeil követelése valahol jogos. De a mi álláspontunk is érthető, és ő is meg fogja érteni. Csak meg kell győznünk. Tény ugyan, hogy szívből utálni fog, de valamit valamiért. -elneveti magát, majd újra megkomolyodik -Harcolni fogok érted. Nem akarom, hogy elhagyj -ahogy én sem akarom elhagyni. Vállára hajtom a fejem, hátha akkor majd ő is hallani fogja a gondolataim. Hát szerintem nem jött össze, de meglehetősen kényelmes így...

-Nem foglak elhagyni. Tudom, hogy az lenne a legjobb, ugyanakkor elég önző vagyok hozzá, hogy ne érdekeljen. Nem akarom azt csinálni, amit Taeil mond nekem valahonnan, mikor 13 évig nem is beszélt velem. Igazából. Haragszom rá. Tudom, hogy nem kéne, és hogy nincs miért, de mégis. Még nem is találkoztuk de már beleszólna az életembe.

-Ne haragudj rá. Igazából neked akar jót. Nem akarja, hogy bajba kerülj.

-Már így is nyakig benne vagyok a bajban, de nem érdekel. Már nem.

*2 nap múlva*

Idegesen nézem meg újra az időt a telefonomon, és ellenőröm a hajam, bár őszintén hidegen hagy, mit is gondol a bátyám. A találkozót végül úgy beszéltük meg, hogy rajtunk kívül senki más nem lesz. Sem anyám, sem Jihoon, sem más. Az ötletet P.O vetette fel, bár nekem is megfordult a fejemben, de ő bátrabb volt, és ki is mondta. Az utóbbi két nap abból állt, hogy üzengettünk egymásnak Jaehyoékon keresztül. Mivel az idő akkor sem telt gyorsabban, ha sűrűbben pillantottam a telefonra, inkább járkálni kezdtem a szobában, amit a fotelben üldögélő Jihoon egy idő után megunt.

-Édesem... Mi lenne, ha pár röpke órára egy helyben maradnál?

-Ideges vagyok, felfogtad, Pyo Jihoon?! -még mielőtt elkezdhetném lekiabálni a fejéről a hajat, feláll és odajön hozzám.

-Tudom, hogy feszült vagy. -magához ölel -De akkor is le kell nyugodnod. Ha már csak ketten lesztek, úgyis az lesz, amit te akarsz.

-Miért vagy ebben ilyen biztos?

-Gyerekkorodban is igazán akaratos voltál. El sem hinnéd mennyit veszekedtél velem édességekről, játékokról, meg minden egyéb apróságról -felnevet, mire nekem is nevetnem kell.

-Te mondd csak, miért is emlékszel ezekre?! Vagy én miért nem?

-Azért, mert alig voltál 5 éves.
-Jó, de mi lesz, ha mégse?
-Azt majd kitaláljuk utána.

-Hogy lehetsz ennyire nyugodt?

-Egyenlőre még itt vagy mellettem. Lesz időm kiborulni, ha már nem leszel.
-Tehát várod a halálom?!
-Na veled beszélgetni... Arra gondoltam, hogy én elviszlek téged a kávézóhoz, én meg elmegyek az edzőterembe.
-És összeszedsz valami csitrit?!
-Miért tenném? Itt van nekem a világ legaranyosabb, legokosabb, legkotnyelesebb teremtése. Miért akarnék mást? -ahogy kezdek lenyugodni, rájövök valamire. Álmos vagyok.
-Álmos vagyok... Alszunk?
-Aludjunk. -kezeit derekamra vezeti én pedig nyakát átölelve lógok rajta, mert nem szándékozok a saját lábamon a hálóig menni. Felvesz, és bár tudom, hogy nem ejtene el, lábaim összekulcsolom csípőjén. Nem akarok ma még bárkivel is találkozni. Főleg nem Taeillel.