Végzetem

10.

Hajnali 3 óra múlt mikor Kenzivel hazafelé sétálunk a barátainktól. Nagyon jól éreztük magunkat, kártyáztunk, társasoztunk. Ránk fért egy kis kikapcsolódás. Kenz nem igazán szeret társaságban járni, olyan ritkán tudom elcsalni magammal a barátaimhoz. Sokszor felszínre tőr a vad énje, amit szó nélkül tűrők. Olyankor sasként szárnyal a felhők között, vagy farkasként szaladgál az erdőben. Ezeket még mindig jobban viselem, mint a motorozását. Hiába tudom, hogy sérthetetlen mégis a hideg borzongás fut végig a hátamon, amikor meglátom száguldozni. Nem egyszer kértem rá, hogy hagyja abba, de ő csak mosolyogva megrázta a fejét. Az utóbbi időben Kenzi párszor rosszul lett, amit nem értettem. Csak egy pillanat volt az egész. Egy rövid, de erős fájdalmat érzett, amitől feketére változott a szeme. Majd egy másodperccel később újra jól volt. Mikor rákérdeztem mitől van ez csak megvonta a vállát és a fentiekről motyogott valamit. Hogy a stiklijei miatt így figyelmeztetik. Megkértem, hogy akkor ne tegyen rossz fát a tűzre, de csak azt a választ kaptam, hogy akkor mi értelme a kiváltáságának. Félúton járhatunk mikor Kenzi megtorpan és a falnak támaszkodik. Ijedten lépek hozzá és fogom meg a kezeit.

- Kenzi jól vagy? – kérdezem aggódva.

- Nem – rázza meg a fejét. Rám emeli a tekintetét, ami fekete. Megsimogatom az arcát, de nem változik vissza barnává. Szaggatottan veszi a levegőt és egész testében remeg.

- Mi van veled? Mit csináljak? Szóljak Fridának? – kérdezem és már nyúlok a telefonomért, de megfogja a kezem.

- Nem kell. Maradj mögöttem – jelenti ki határozottan és felegyenesedik. Oldalra billenti a fejét és már egy farkasként áll előttem. Most jóval erősebbnek és nagyobbnak tűnik, mint azelőtt mikor láttam. Szemei haragtól égnek, félelmetes. Elindul az úton, de megtorpan, amikor érzékeli, hogy nem mozdultam. Bólintok és követni kezdem, szorosan mögötte sétálok, ahogy kérte. Felpillantok és meglátok egy három férfiből álló társaságot. Ők is kiszúrnak minket és mindannyian felénk fordulnak. Összeugrik a gyomrom, de nem maradok le Kenzitől.

- Jaj de cuki a kutyád! Megsimogathatom? – kérdezi az egyik vihogva.

- Elvitte a cica nyelved? Nem állsz velünk szóba? Maradj velünk, jól elszórakozunk majd! – mondja a másik kopasz. Nem figyelek rájuk, nem válaszolok, csak Kenzit figyelem, aki egyelőre csak nyugodtan sétál előttem.

- Mondtam valamit Babám – kapja el a karomat az egyik és visszaránt. Ekkora Kenzi fogait mutatva vicsorogva ugrik a férfi felé, aki ijedten ugrik hátra. A másik kettő a zsebéből kést ránt elő és felénk indulnak. Hadonászni kezdenek a farkas előtt, de ő csak tovább vicsorog.

- Ne! Hagyjuk egymást békén! – szólok közbe. Féltem Kenzit – Menjetek innen és felejtsük el egymást. Esélyetek sincs egy farkas ellen!

- Próbáljuk meg! – mondja az egyik gunyorosan és Kenzi felé kap a késével. De ő szerencsére elugrik és a támadója kezébe harap, amitől az elengedi a kést. Nem harapja meg erősen, még csak nem is vérzik. A többiek beijednek és futva hagyják ott a társukat. Kenzi elengedi a harmadik kezét és hátrébb lép egyet. A férfi felkapja a kését és egy hirtelen mozdulattal újra a farkas felé kap, megsebezve vele mellkasát. Keserves vinnyogás rázza meg az utca csendjét, ami csontomig hatol.

- Kenzi! – kiáltok fel ijedten. De ő csak a férfi felé kap és most már erősen harap a férfi kezére, aki fájdalmasan felordít. Amint a farkas elengedi ő is futni kezd. Amint hátat fordított nekünk térdre rogyok Kenzi előtt és vizsgálni kezdem a vágást. Behúzom egy sötét részre, a fal tövébe, ahol vissza tud változni. Immár az ingét nyitom szét és seb után keresve nézem a mellkasát, de csak egy apró karcolást látok.

- Jól vagyok – fogja meg a kezem.

- Biztos?

- Igen! Te jól vagy? – kérdezi félve.

- Semmi bajom! Köszönöm – húzom magamhoz és szorosan megölelem. Megint megmentett, megint feláldozta volna magát értem.

- El sem tudom mondani mennyire szeretlek – suttogja a fülembe.

- Én is nagyon szeretlek! Te vagy a mindenem! – szorítok az ölelésemen.

Éppen az egyik kollégámmal sétálok vissza az ebédszünetből, amikor meghallom Kenzi hangját egy folyosóról. Valakivel veszekedhet, így lerázom a partnerem és hallgatózni kezdek.

- Mégis mikor akarod elmondani Alexának? Meddig titkolózol még előtte?! – hallom Frida hangját.

- Ameddig csak lehet! Még van időm! Még van 1 hónapom! Addig bármi történhet, akár el is hagyhat! – csattan fel Kenzi.

- Dehogy fog elhagyni! Szeret téged! Ne legyél bolond! Mondd el neki! Joga van tudni, hogy még mindig a Végzeted! – ekkor lépek elő a rejtekemből és kérdőn nézek rájuk. Látom rajtuk, hogy mindkettőjüket meglepem, sőt Kenzi talán kicsit be is pánikol.

- Azt hiszem tartozol egy magyarázattal! – jegyzem meg és keresztbe fonom a karomat. Próbálok nyugodt maradni, de belül majd szét robbanok. – Mi az hogy még mindig a Végzeted vagyok? Még mindig megölhetlek? Még mindig meghalhatsz miattam?

- Szerintem ezt beszéljük meg műszak után egy nyugodt helyen – lép közelebb hozzám Kenzi.

- Műszak után várlak a kijáratnál! Ne késs és ne tűnj el! – jelentem ki határozottan és otthagyom őket. Egész nap az elhangzottak járnak a fejemben, hogy még mindig a Végzete vagyok.