Tej és Kakaópor - [Yoi-ff.]-[karbantartás miatt zárva]

🍵1🍵

Nagy nehezen, sajgó háttal, és kissé véres alkarral felálltam. Majd megvizsgáltam a mellettem látványosan szenvedő alakot, amint próbál felegyenesedni több-kevesebb sikerrel. Odabotladoztam hozzá és a kevésbé sérült karommal próbáltam felhúzni. Mihelyt ez sikerült, hideg zuhanyként ért a következő támadás, mely a szőke hajkoronával megáldott illető szájából zúdult rám. Olyan hangerővel, hogy ahhoz képest a vadászrepülő a füled mellett szúnyog.

-EZT MOST MIÉRT KELLETT?!

- Őőhh...

- Ne "őzzél" nekem itt, hanem válaszolj!

- Bocsánatot kérek. Nem volt szándékos. Sajnos két ballábas vagyok az ilyesmihez, azért is jöttem ide, hogy gyakoroljak. Ha esetleg segítség kell, vagy szeretnél valamit akkor..,

- Rohadtul nem szeretnék tőled semmit. - szakított félbe- És a legtöbbet azzal segítesz, ha elhúzol innen.

- Oké, jól van, nem kell itt mindjárt felkapni a vizet. Megyek.

Fogtam magam és durcásan, "karba tett kézzel" estem neki az újabb feladatnak, ami a 'találjuk meg a kijáratot sérülés/esés nélkül' fedőnevet viseli. Amikor kiértem leráncigáltam a lábamról a korit, majd figyelmemet a sebes karomnak szenteltem. Te. Jó. Ég. Most kezdett fájni, ez valami iszonyat. Áh, hogy fogok így táncolni. Na, mindegy, keressünk egy elsősegély dobozt. Egy ilyen helyen tuti kell, hogy legyen. Sajnos nem találtam így elindultam a legközelebbi kórház felé az addigra már kicsit nagyon átázott pólóujjal. Odamentem a recepciós nőhöz, majd eligazítást kértem tőle, hogy mégis hol lehet az ilyet lekezelni? Nagy nehezen kiszedtem belőle a lassan már életbevágó információt. És elindultam a 3. emeletre. Azon gondolkodtam, vajon mért ilyen sósavat nyelt fejjel nézett rám a srác, akinek neki mentem? Ez egy költői kérdés. Akaratlanul is arra gondoltam jól van-e? Vajon megsérült ő is? Ilyenek, és még ehhez hasonló sok furcsa kérdés kavargott a fejemben. Őszintén szólva, halvány lila gőzöm sincs, hogy miért?
Mire végre felértem, megtaláltam az orvost, s mire lekezelték eltelt egy csomó idő. Nem csodálom, hogy besötétedett. Enyhén korgó gyomorral és egy fehér kötéssel léptem ki a kórház ajtaján. Összébb húztam magamon a kabátot, lehűlt a levegő. Mondjuk nem mintha eddig meleg lett volna. Sőt...

Fogtam magam és elindultam haza. Út közben előszedtem a fülhallgatómat, valahonnan a zsebem és a káosz mélyéről, elindítottam a kedvenc lejátszási listámat. Zsebre dugott kézzel, táncikálva haladtam előre a havon, nem figyelve a külvilágra. Ezáltal nekimentem egy cseppet sem rokonszenves, gyalogátkelőt jelző táblának. Hát nem hiszem el magamat! Az oké hogy néha béna vagyok, de hogy ennyire! Amint újra kitisztult a látásom elindultam, meg sem állva hazáig. Ma már nem vágyok másra, csak egy bazi nagy tál kajára, forró zuhanyra és a pihe-puha ágyamra.

Bezártam az ajtót és ledobtam a cipőmet és a kabátomat. Rögtön fejvesztve rohantam a kényelmetlen kanapém felé, nekifutásból ráugrottam majd elterültem, mint a lecsapott légy. Úgy tíz perc múlva felkeltem, csak azért, hogy elvánszorogjak a fürdőig. Lezuhanyoztam és a hűtőt kinyitva kutattam valami gyors, ehető kaja után. Megtaláltam a 'nemtomhánynapos DE megeszem' pizzát és melegítés után, cseppet sem nőiesen befaltam. Fogat mostam és bedőltem az ágyba. Amint a fejem a párnához ért elragadott az álom. A mai, utolsó gondolatom az volt:
Micsoda nap!