Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
„Aki másokat segít hatalomra, a saját pusztulásának okozója." – Assassin's Creed
• • •
Teltek-múltak a napok, amik szinte csak lovaglásból álltak, és az utazás kezdett egybefolyni számomra – sokszor nem tudtam, hogy éppen mennyi az idő, vagy milyen nap van. Kezdtem viszont egyre jobban hozzászokni ahhoz, hogy már nincs többé se kényelmes ágyam, se bőséges vacsorám, se tiszta éjjeli edényem. Ser Igon sokat tanított a túlélésről, és minden napot kardozással kezdtünk, hogy formában maradjunk.
Fogalmam sem volt, hogy hány hét telt el az indulásunk óta, mindenesetre nagyon jól esett volna már egy kis pihenés. Persze sokszor tértünk be útszéli fogadókba, de ott sosem kaptunk rendes vacsorát, mert Ser Igon azt javasolta, hogy spóroljak az apámtól kapott pénzemmel, és ne költsem el holmi úri lakomákra. Így hát maradt a csirkehús száraz kenyérrel és vízzel. A társaságomat is csak a lovag jelentette, na meg a ébenfekete kancám, Tatiana, aki már jó pár éve hűségesen szolgált.
Éppen egy erdőn ügettünk keresztül, amikor hangokra lettünk figyelmesek. Lépésre váltottunk, majd fülelni kezdtünk. Az út hosszan kanyargott, ezért nem láthattuk a közeledőket, de azt pontosan ki tudtuk venni, hogy emberek, ugyanis az egyik iszonyú hamisan énekelgetett.
– Rany... – nézett rám Ser Igon, de már semmit sem kellett mondania, magamtól cselekedtem; csuklyámat felhúztam a fejemre, elrejtve ezzel a hajamat. Utunk során sokakkal találkoztunk már, amire fel voltunk készülve, ugyanis a Rózsaúton haladtunk Királyvár felé, ami valljuk be, elég forgalmas.
Néhány kanyarral később aztán feltűnt négy páncélos, piros palástot viselő katona lóháton. Amikor elhaladtak mellettünk, gyanakvóan néztek ránk - vagyis inkább rám -, de nem szólítottak meg.
– Lannisterek – motyogta a kísérőm, amikor már jócskán elhagytuk őket. – Viszont jó hír, hogy már nincs messze Királyvár!
Valóban igaza volt; nem egészen egy mérfölddel később megpillantottam a Vörös Erőd tornyait. Egy domb állta útját a teljes kilátásnak, ezért ügetésre fogtam Tatianat, s így pillanatok alatt a tetején voltunk. Elképedve néztem az alattunk elterülő hatalmas várost, melyhez foghatót még sohasem láttam.
– Kívülről szép, de belül ne akard megismerni... – mondta mellém érve Ser Igon kritikus hanghordozással, mire játékosan meglöktem őt a nyeregben.
– Ne vedd el a kedvem! – szóltam rá nevetve. – Előbb szeretném a saját bőrömön is tapasztalni azt a sok rossz dolgot.
– Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, ugyanis nem megyünk be a városba. Megkerüljük.
Csalódottan néztem a férfira, de tudtam, hogy rám nézve valóban elég veszélyes lenne a fővároson átlovagolni, ezért nem szóltam semmit. Ser Igon épp elég sokat kockáztat azzal, hogy velem, egy Targaryennel utazza keresztül a királyságot, úgyhogy csak hálás lehetek neki.
