Fent a magasban

Emlékezni fáj

Fent a magasban...

Amikor elveszítünk valakit az mindig nagyon fájdalmas. Itt hagynak minket az emlékekkel, a magánnyal és a fájdalommal. Én is ezt érzem, hogy elvesztem, ürességet hagyott bennem a távozása. Azt mondják, ahogy telik az idő, enyhül a fájdalom. Mégis, már három hét eltelt, hogy nincs velem az életem csöpp kis fénysugara, és csak rosszabb. Egyre jobban érzem a hiányát, egyre jobban fáj. Mindenhol őt keresem. Akárhányszor kimegyek a konyhába várom, hogy elém fusson, lökdösse a lábamat, körbeugráljon, hogy majd felesek benne. Mégis, hiába várok, ő már nincs velem. Ahogy ülök és nézem a szobám falán lévő fotókat róla, a bögrét amin kicsinyke mása tekint rám, csak sírok. Sírok mert fáj az igazság. Annyiszor kívántam már, ez alatt a három hét alatt, hogy csak még egyszer, csak egyszer ha megsimogathatnám, még az is jól esne ha megharapna, nem érdekelne, csak legyen velem. Ezek alatt, amíg itt gépelek is végig bőgök, és csak arra gondolok, hogy mennyire hiányzik.

Hiányzik, hogy akárhányszor beléptem a konyhába, mindig rohant hozzám.

Hiányzik, hogy állandoan körbeugrált, csak, hogy ráfigyeljek

Hiányzik, Hogy a lábamat bökdöste a fejével, hogy megsimogassam.

Hiányzik, hogy fél fülét mindig hegyezte, és hallgatta, hogy mit beszélünk.

Hiányzik, a selymes bundája, az, hogy ha szomorú voltam a kezembe vettem és simogattam, miközben mindent elmeséltem neki.

Hiányzik, a sok közös séta.

Hiányzik, hogy amikor jó idő volt kiültem vele a hintába és amíg én olvastam, ő mellettem feküdt.

Hiányzik, az orra mozgása.

Hiányzik, hogy eldobja magát, ránk a frászt hozva.

Hiányzik, a gyönyörű szeme.

Hiányzik, hogy ha véletlen nem zártuk be rendesen a konyhában a kaput, meglökte és kiszökött, az utat egyenesen anyukám virágai, vagy a szobáink felé véve, majd miután megunja a kint tartózkodást a fogával maga felé húzza a kaput és vissza megy a konyhába.

Hiányzik minden egyes csínytevése.

Hiányzik, hogy a macskát kiraktam a házból valahányszor bejött és Ducit masszírozta.

Hiányzik, hogy állandóan kajáért pitizik. Ha egy zacskó megcsörren ő már jön és kéri a finom falatot. Vagy, hogy a tápos edényt megcsörgetem és ő már mint egy kis idegbeteg, egy kis éhenkórász, rohan és várja az eledelét.

Hiányzik minden ami vele kapcsolatos. És annyira felfoghatatlan számomra az elvesztése, a hiánya. Egyik pillanatban még simogattam, a másikban már nem mozdult. És még csak otthon se voltam. Nem tudtam semmit se tenni. Mire hazaértem, már többé nem mozgott az orra, már többé nem hegyezte a fülét, már többé nem rohant elém, és már hiába csörgetném a tápot, nem jönne. Elevenen él bennem ahogy könyörgök neki a földön térdelve, teljesen összetörve, hogy ne hagyjon itt, hogy szükségem van rá, és nagyon szeretem. Törékeny kis testét a kezembe tartom és csak sírok és sírok. Hogy a föld alá temetjük az én gyönyörű kis nyuszikámat. Egyszerűen annyira fáj, és annyira hiányzik. Minden egyes nap kimegyek hozzá és beszélek neki, hogy szerem és, hogy mennyire hiányzik. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. És az idő nem segít. A hiányát egyre jobban, egyre fájdalmasabban érzem. Apukám, még aznap hozott egy másik nyuszit, ami csak még jobban összetört, hiszen egyből lecserélték, még épp, hogy elment, már más bitorolja az Ő helyét! Nem szerettem azt a nyuszit, most is csak sajnálom. Nem ő tehet a történtekről. Nem az ő hibája. Ő is csak belecsöppent ebbe az egészbe, nem volt választása. Mégsem bírom szeretni, még nem. Talán majd egy nap. De az nem jött még el, és úgy érzem nem is fog egyhamar.