Illóolaj

|hangosan de szótlanul|rozmaring

Csak ültek a réten, - pont úgy, ahogy mindig szokták- és nézték az eget. Némán, karöltve. Talán túlgondoltak mindent. Talán túl nagy álmokat kergettek. Talán nem kellett volna érezniük soha azt a fajta szeretetet, amit egymástól kaptak. Pedig nem volt nagy dolog. Mégsem érdemelték meg igazán. Egyikük soha, semmit nem tett a céljaiért, másik pedig talán túl sokat is, így elnyelte a bőség hívogató zavara.
A csend túl békés volt ahhoz, hogy bármelyikük is megtörje. Pedig lett volna mit megbeszélniük, most valahogy mégsem ment nekik. Pedig tudták, -legalábbis tudniuk kellett volna róla- hogy ez után nem-igen lesz lehetőségük erre. Csak élvezték a tudatlanságot, amit a szellő susogása erősen segített. Szép táj -gondolták mind ketten. És valóban az volt. A tó a meleg miatt egy kicsit lejjebb apadt, így a parton ülőkben azt a hatást keltette, hogy egy dombon ülnek. Szemközt egy másik erdő voltami nem engedte láttatni a túloldalon lévő dolgokat. Dél körül járhatott már – ám ez nem igazán érdekelte őket. A fű elég száraz volt, nyár lévén, a szárazság eléggé kihatott a növényzetre is. Mögöttük hatalmas farengeteg sorakozott, melyben helyenként egy-két madár és rágcsáló is elbújt. Nem volt titkos hely, mégis csak ők jártak ide. Eleinte csodálták, hogy a szép kilátás ellenére az embereket nem foglalkoztatja a hely, és szinte biztosak voltak abban, hogy vagy velük van a baj, vagy pusztán csak ők találták meg. Végül -talán akarata ellenére- a vörös fiú felszólalt.
-Szép táj. – motyogta egészen halkan. A fekete hajú pedig éppen hogy csak meghallotta. Nem tudhatták, hogy a következő beszélgetés fájdalmas lesz, legalábbis egyikőjük részéről biztos. Beállt közéjük a kínos csönd. A vöröshajú tudta, mit akar közölni, mégse tudta, mi módon tegye. Ugyanis ez lehetett – feltehetőleg az utolsó találkozása legjobb barátjával. El akart neki mindent mondani, mi a szívét nyomta, de nem akart a feketehajú fiúra ekkora nyomást ereszteni. Félő volt, hogyha mindent a nyakába sóz, összeroppan. Sok lett volna.
-Az. – szólt vissza. Nem tudta, mire készüljön, de társa testbeszédéből annyit le tudott szűrni, hogy nem lesz egy vidám hír, amit közölni akar. Már önmagában az, hogy ilyen feszült és nem vidám, nagyon nyugtalanította. Próbált lelkiekben felkészülni a legrosszabbra. Azonban, azok amiket a vörös mondott, túltettek minden olyan dolgon, amit el tudott egyáltalán képzelni.
-Yoongi. -kezdte.- Figyelj. Lehet, hogy ez így elsőre neked sok lesz, de-gondolkozott a folytatáson, hogyan okozhatna kisebb fájdalmat neki. – félő, hogy ez az utolsó találkozásunk.
Az idősebb fiúnak nehéz volt bent tartani könnyeit. Nem tudta, hogy mennyire számítson szörnyű folytatásra. A fiatalabbnak is egyre nehezebb volt tartani magát, látva az idősebbet. Erős akart maradni a szemében. Erős, legalább addig, amíg egymással voltak. Mégis, még egy külsős ember is látta volna rajta, hogy fáj neki ez az egész. 
-Miért?- kérdezte gombóccal a torkában. Soha nem akart még sírni ennyire. De ha tudta volna, hogy mennyit fog, miután elsőkézből kapja meg az információt a fiatalabbról. Ő meg, mintha habozott volna -ami valóban így volt- szipogva folytatta.
- El kell mennem. Már várnak rám. – metafórákban beszélt, hátha nem kell kiejtenie azt a bűnös szót, ami ezer, meg ezer ember fájdalmát okozta. Tudta, hogy barátjával sem lesz másképpen, épp ezért próbálta finoman közölni a zord valóságot. – Fönt. – mutatott az égre. – Anya már hiányol. – kuncogott egy aprót. Igazán még ő sem dolgozta föl. Mosolyogva engedte útjára a szemét mardosó könnyeit, miközben mutatóujjával fölfele mutatva körözött.
-Mi-Miért nem mondtad hamarabb? És hogy-hogy kell? Mi ez az egész? – próbálta a lehető legjobban artikulálva kiejteni mondanivalóját, ami az őt rázó sírástól nagyon nehezen ment. Érezte, hogy lábai nemsoká fölmondják a szolgálatot. De még tartotta magát. Bírja még.
- Beteg vagyok Yoongi, nagyon beteg. – nézett már-már vörös szemmel barátjára. Sokat sírt ő mostanában ahhoz, hogy ennél tovább bírja a könnycsatornája.
- Miért nem mondtad hamarabb? – kérdezett kétségbeesetten. – Még tudtunk volna segíteni! – suttogta. Hogy lehetett ilyen bolond a barátja, hogy nem kezeltette magát? 
- Későn vették észre. Ezen kívül.. – akadt meg. Nem tudta, hogyan folytassa elkezdett mondatát, de pár perc kínos csönd után mondta tovább. – Téged ismerve, teljesen összetörtél volna. Nem akartam, hogy az utolsó napjaim színtelenek legyenek. És téged is kérlek, hogy ne érezd magad rosszul emiatt. Nem a te hibád. Soha nem is lesz. – fejezte be mondatát. Tudta, hogy az idősebbnek így is összejött most minden és idegileg össze fog roppanni. Szerette volna legalább a bűntudatot elűzni belőle jó-jó messzire. Legalább az ne kísértse.
- Lehet tudni, hogy mi bajod van? – kérdezte halkan a füvet nézve. Rengeteg gondolat járt a fejében. Hol rontotta el?
- Agydaganat. – jelenleg is a kórházban lenne a helye, de megszökött, hogy élete utolsó pillanatait ne egy dohos vegyszerszagú teremben töltse. Hanem azzal a személlyel, akit a világon a legjobban szeretett. Yoongival. – Tudod, nincs sok nekem hátra. Szeretném ezt az utolsó kis időt veled tölteni. – érezte, hogy gyengül, de nem engedte meg magának, hogy összeessen. Tartotta magát, és a fejében keletkezett egyre nagyobb fájdalmat tudat alatt próbálta meg elűzni sikertelenül. Nem úgy tervezte, hogy ez lesz az utolsó pillanata. Még annyi mindent akart csinálni az idősebbel. Még annyi mindent akart volna vele beszélgetni. Ahogy csak lehetett, küzdött a rövidesen egyre nagyobb és egyre feszítőbb érzés ellen, mintha tehetett volna valamit. De nem. Eljött az idő, hogy mindent maga után hagyjon. Mindent, de főleg fájdalmat. Ereje egyre jobban kezdte elhagyni, érezte, hogy lábai pihenésért könyörögnek és már nem bírják sokáig. Yoongi látva a fiatalabb szenvedését, ölébe fektette és tárcsázta azt a bűnös számot, s közben minden erejével azon volt, hogy ameddig csak lehet, ébren tartsa barátját. Hiszen félő volt, hogy ha egyszer azok az éjfekete ónix szempárok lecsukódnak, soha többé nem fognak kinyílni. Beszélt hozzá, néha gyengédebben megpofozgatta, míg ezt a fiatalabb fájdalomba torzuló mosollyal tűrte. Válaszolni nem tudott ugyan, de szerette volna, ha legalább ennyit megtesz érte.
Utolsó erejével viszont még belekezdett.
-Yoongi. Olyan álmos vagyok. – halk, rekedtes orgánumát csak nehezen hallotta meg, mégis az őt belülről szétfeszítő fájdalmat egyre jobban felerősítette. Erre még ráadás volt a tudat, hogy talán holnap már nem beszélhet a fiatalabbal. És végleg nem lesz senkie.
-Kérlek, még bírd ki egy kicsit. – kezdtek el potyogni újra a könnyei. – Csak egy kicsit.
Hoseok egyre kevesebbet érzékelt a külvilágból, Yoongi kérlelő szavai sem jutottak el hozzá, így egy jobb világ tudatában mosolyogva hunyta le szemeit.
Az idősebb megtörten nézett az ölében fekvő barátjára. Sírni már ugyan nem tudott, de a mellkasát szétfeszítő fájdalom nem akart múlni, ahogy a nap lementével egyre csak sötétebb lett. Nézte a narancssárgás égboltot, majd megfogadta, hogy Hoseokért képes lesz változtatni önmagán és teljes, boldog életet fog élni.
Egy rozmaring virág árválkodott nem messze tőlük, így Yoongi letépve azt – és ezzel megfosztva az életétől – tűzte azt a vörös hajkoronába, amit talán akkor látott utoljára.
Kis idő múlva a jellegzetes sziréna hangjára lett figyelmes, akik – talán – segíthetnének. A remény egy kisebb sugara még mindig pislákol a fekete hajú szemében, ahogy a nagyobb darab emberek pakolják az öléből kiszedve őt. Nézte, ahogy elhajtanak. Nélküle.
Utólag -mint kiderült- intézkedése az idősebbnek teljesen felesleges volt, már a kórházban sem tudtak sok mindent kezdeni a fiatalabb fiúval. Soha többé nem láthatta. És így, elvesztve a reményt és megszegve fogadalmát, újat kötött saját magával. Mégpedig, hogy amint teheti, meglátogatja őt és maga mögött hagyja az értelmetlen világot. Ugyanis legjobb barátja nélkül többet ő nem akar létezni. Viszont míg a lehetőség nem adott, megígérte önmagának, hogy nem felejti el fogadalmát és hogy a vöröshajú emlékét a sírba viszi.