Lassú léptekkel sétáltam a kihalt folyosón apám oldalán. Rövidre nyírt, hollófekete haja elegánsan állt, mint minden áldott nap. Néhány ősz hajszál rontotta el a tökéletes sötét fürtöket, azoknak is az én csíntalan magatartásom volt az oka. Szakálla már hosszabbra nőtt, mint amit megszoktam tizennyolc évem alatt, de még ezzel a kis változással is olyan volt, akár egy tökéletes félisten. Arany íriszeiből könyörtelen ridegség áradt, azonban mikor lenézett rám, megtelt melegséggel és szeretettel.
Zavartan tekintettem oldalra ki az ablakon, megszorítva bőröndöm fogantyúját olyan erővel, hogy ujjaim elfehéredtek.
- Nem kell aggódnod kicsim!- mosolygott rám, le sem véve féltve óvó tekintetét rólam.- Régi jó barátom az igazgató úr, nem fog megenni!
- N-nem aggódok apám! Megbízok benned, hogy jó helyre hoztál!- vérvörös ajkaimon halvány mosoly jelent meg, amint mézszínű szemeimmel felnéztem rá.
Apám bólintott egyet, majd tekintetét ismét maga elé emelte és büszkén, kissé arrogánsan lépkedett tovább.
Zachariah Edward Harmon szeretett apám neve, családunk százhuszadik feje. Arrogáns, kegyetlen, büszke férfi, aki nem kegyelmez ellenségeinknek. Egyedül családjával kedves, a kívülállókat szemrebbenés nélkül öli meg, ha úgy látja veszélyeztet engem. Hogy miért csak magamról beszélek? Édesanyám -nyugodjon békében-, Juliet Harper Harmon meghalt, mikor hatéves voltam. A főház birtokát felégették, és ott vesztette el életét engem védelmezve. Azonban nem csak ő, hanem nagyapám, Raziel Athen Harmon szintén ekkor hunyt el.
Hazánkban a Harmon család egy nagyhatalommal bíró, nemesi ház volt, azonban menekülnünk kellett és ma már mindenki úgy tudja kipusztult a ház. Apám azért hozott el a Cross Akadémiára, hogy itt az igazgató, Cross Kaien legyen a gyámom. Apám csak jót akart nekem ezzel, mivel sohase álltunk meg, állandóan költöztünk az évek során. Így azonban normális életem lehet, és családias légkörben tanulhatok végre.
És én ki lennék? Hagy mutatkozzak be nektek. A nevem Rose Bathony Harmon, Zachariah és Juliet elsőszülött, egyetlen lánya vagyok.
Ébenfekete, derékig érő hajam befonva ütődött neki a hátamnak minden egyes lépésnél. Elől két vastag tincs hullámokban omlott mellkasomra. Arany szemeimmel kíváncsian nézelődtem a folyosókon. Nagyon szépen megmunkált volt minden. Ízléses a berendezés, kellemesen régies hangulat, illetve illatok. Pont amiket nagyon szeretek.
Annyira elmerültem az iskola szépségén, észre sem vettem, hogy már az igazgató irodájának ajtaja előtt álltunk. Apám határozottan bekopogott, majd benyitott.
Az igazgató iroda tágas, kellemes hangulatú volt. A hatalmas ablak előtt egy tömör íróasztal állt, előtte két bőrfotel hívogatta a látogatókat.
Amint körbenéztem, a tekintetem megakadt egy alakon. Az íróasztal mögött ült és széles mosollyal nézett rám.
- Szép estét!- köszöntött minket barátságos hangon.
Apám biccentett egyet, majd határozott léptekkel az igazgatóhoz sietett. Kezet fogtak, és apám leült az egyik fotelba. Zavartan ácsorogtam a helyemen. Soha nem voltam az a bátor típusú, nyílt ember. Mindig is félénk, visszahúzódó, csendes alkat voltam, más szavakkal nem az a fajta ember, aki hatalmas, világot megrengető csodákat hozott létre.
- Gyere Rose!- nézett rám bátorítóan apám, és megpaskolta a mellette lévő fotelt.- Nem kell félned!
Aprót bólintva sétáltam az asztal elé, majd helyet foglaltam. Ujjaimat tördelve néztem egyenesen magam elé. Egy ideig néma csendbe burkolózott a szoba, amit az igazgató tőrt meg.
