Sivatagi szél 2. : Szélvihar ( naruto/shikatema ff)

5. A Halál szele

*Temari*

Végülis találtunk egy barlangot a közelben, így ha bár szűkösen is, de védve voltunk.
- Mennyi idő, míg egy ilyen elmúlik? - kérdezte öt perc után Konohamaru.
- Sok, van, hogy akár napok. - mondta. - De remélem ez rövidebb lesz. - tettem hozzá.
- Ahj már most elegem van belőle. - szólalt meg újra Konohamaru.
- Maradj már nyugton! - szólt rá Hanabi.
- Mindenki próbáljon meg pihenni, még hosszú utunk lesz. - ingatta a fejét Shikamaru.
Mindenki megprobált elhelyezkedni kényelmesen, és Shikamarura hallgatva pihenni.
Én viszont csak kényelmetlenül forgolódni tudtam, nagyon rossz előérzetem volt. Már több száz homok vihart átvészeltem, volt olyan, hogy még szinte figyelembe sem vettem, a sivatag vigyázott rám, de most ez más volt, nem éreztem azt a felsőbb természeti erőt benne, azt, hogy bárki bármit tesz, a vihar most van, és tombol, sokkal inkább eröltetetten süvöltött most, és még a hangjától is kirázott a hideg.
Felálltam, és a kijárat felé indultam, a nagy sziklák rejtekéből figyeltem a tombolást.
Eszembe jutott Shikadai, és Simari, remélem jól vannak. Kurenai vigyáz rájuk, biztos.
- Temari? - lépett mellém Shikamaru. - Jól vagy?
- Nem tudom. - gondolkodtam el. Átkarolta vállam magához húzva.
- Minden rendben lesz, bízz bennünk, és magadban. - mondta halkan. - Aúúú. - szisszent fel.
- Mi az? - ijedtem meg.
- Véletlenül beütöttem a könyököm a legyeződbe. - nevette el magát halkan.
- Atyám. - ingattam a fejem, de elmosolyodtam majd, fejemet a mellkasára hajtottam.
A máskor biztonságot adó érzés, most mégsem jött el, úgy éreztem még több felelősség zúdul a vállamra.
- Shika elég... - toltam el magamtól, de legszivesebben megpofoztam volna magam e miatt, egyáltalán nem akartam, vele akartam maradni, azzal az emberrel aki először értett meg engem, és aki harcolt értem, és akiért nekem is küzdenem kellett minden szempontból.
Éreztem, hogy megrezzen, de aztán nem húzott vissza, hanem lassan elindult vissza a barlangba, utánna akartam lépni, bármit tenni, de hirtelen mintha megfagyott volna minden, szinte láttam ahogy a kavargó homok megáll a levegőben, aztán minden folytatódott. Megráztam a fejem. Nekem is pihennem kéne.
Elindultam a barlang mélye felé, azonban egy hirtelen sikolytól megfagyott bennem a vér.
- Moegi?! - kiáltottam, miközben futni kezdtem. Még több kilátást hallottam, egyre gyorsabban rohantam.
Amikor beléptem a barlang terembe, teljesen lesokkoltam a látványtól.
Minden véres volt, és a földön..
- Moegi! - rohantam oda a földön fekvő lányhoz.
- Temari-san? - nézett fel.
- Mi történt itt? - kérdezte gyorsan, miközben kevés gyógyító tudásommal próbáltam a lányt ellátni.
- Menekülj.. - suttogta. - Megölte őket..
- Tessék?! - kérdeztem, mire Moegi a sarokba mutatott, ahol felismerhető volt Lee...és.. Konohamaru.
- A köpenyesek voltak... - mondta Moegi, de már alig tudott beszélni. Mikor, miért mi?! Nem tudtam semmit mondani csak összeszorult szívvel térdeltem a földön a haldokló lány mellett.
- Hasznos ak..artam lenhi.. -mondta halkan.
- Az vagy, és az is leszel! - mondtam szinte kiabálva.
- Amikor láttam, hogy.. Milyen erős vahgy, és, hogy mindenkit meg akarsz védeni.. Igazi inspiráció vagy a számomra.. - mosolygott rám. - Annyira örültemh, hogy kaptam egy csapatot, tökéletes munkát akartam végezni.. - beszéde köhögésbe fulladt.
- Elég, ne beszélj. - suttogtam. A beálló csendben hirtelen egy koccanást hallottam meg a hátam mögül.
- Ki van ott?! - kiáltottam fegyveremért nyúlva, de ekkor jöttem rá, hogy az bizony nincs nálam. Így hát egy kunait kaptam elő.
- Csak én Temari-san. - lépett elő a sötétből Shikamaru.
- Shikamaru? Jól vagy? - kérdeztem, de közben gondolataim összevissza kavarogtak.
- Igen, de a támadók már elmentek, mindenkit megöltek, sajnálom, nem tehettem semmit. - mondta halkan, és felém indult.
Csak döbbenten álltam, olyan meredt sokkban, hogy azt hittem soha többé nem veszek levegőt.
- Ők.. Ők mind.. - kezdtem, remegő hangon. Nem, lehetetlen ez az egész. Kósza mosoly csúszott ajkaimra.
Tudjátok kivel szórakozzatok.

*Hanabi*

- Hinata-onee chan! - kiabáltam, miközben könnyek patakzottak arcomon.
Azonban Hinata nem fordult felém, meredt tekintettel nézett a semmibe. Máskor halvány ametiszt szeme, most szürke volt, és fénytelen, nem látott engem, a világot, semmit. Testén kötések voltak.
- Mi a gond Hanabi-sama? - jött oda hozzám tanítóm.
- Mi történt Hinata-onee channal? - kérdeztem.
- Legyőzte, ahogy az apja parancsolta, de hát miért kérdezi, alig egy hét telt el a harcuk óta, talán nem érzi jól magát, hívjak orvost Hanabi-sama? - kérdezte döbbenten.
- Én győztem... Le? Én bántottam? - tágultak ki szemeim a döbbenettől.
- Jó reggelt Hanabi. - lépett ki a bambusz ajtón apám.
- Mi történt itt!? - kérdeztem tőle, már kiabálva.
- Ezt, hogy értsem? És mi ez a modor? - lepődött meg.
- Mi történt Hinata-onee channal? - kérdeztem újra.
- Legyőzted, mi más történt volna?
Én.. Én bántottam volna őt..? Dehát..
- Dehát hol van Naruto, vagy Boruto? És Himawari? - kérdeztem döbbenten.
- Tessék? - nézett rám apám. - Ők kik?
Csak lerogytam a földre.. Minden homályos volt, színek kavarogtak körülöttem.
- Nem! - kiáltottam - Én soha nem bántanám Hinatát! - kiabáltam, mire a terasz szélén ülő említett felém fordult, és lágy, gyönyörű mosolyával rám mosolygott.
- Tudom... Hanabi! - mondta és minden eltűnt, csak a végtelen köd vett körül.
- Hanabi! Hanabi! - hallottam meg egy hangot, engem hívott.

*Moegi* (Konohamaruval)

- Moegi, te csak egy haszontalan idióta vagy! - kiabálta Konohamaru.
-De hát, én.. Én próbálkozom! - kiáltottam.
- Még se tudsz semmit tenni! -  kiabálta vissza. - Még Udon is erősebb volt nálad! De te megölted!
- Tessék?! - kérdeztem döbbenten.
- Mi az, hogy Tessék? Miattad halt meg! - kiabálta.
- De hát.. Mi van a csapatommal, és.. De. - teljesen összezavarodtam.
- Milyen csapatod? Ebisu a vezetőnk..
Újra gyerek vagyok? Mi ez?!
- Nem Konohamaru! Nem! Én már felnöttem, és már.. És már te is! - kiáltottam, majd felé nyújtottam a kezem, magammal húzva az elködösült semmibe.

*Lee*

- Hagytál meghalni! - kiabálta Tenten.
- Gyenge vagy Lee. - mondta Neji. - Hagytad, hogy Tentennek baja essen! És engem is otthagytál, a sensei meg miattad vált sérülté!
- Én mindent.. Nagyon sajnálom. - mondtam ott állva elöttük. Arcomon könnycseppek folytak végig.
Össze szorult szívvel rogytam le a földre, igen ez mind az én hibám.
- Francokat a te hibád. - hallottam meg egy ismerős, nyugodt hangot magam mögül.
- Gaara? - fordultam hátra döbbenten.
- Gyere, menjünk. - nyújtotta felém a kezét, és hirtelen minden elmosódott körülöttünk.

*Temari* (Shikamaru)

Minden össze omlik, lángok, víz, örült szél, kavarog körülöttem.
- Temari-san. - hallok meg egy hangot, Shikamaru? Nem, ki ez?
- Gyere velem! - szólalt meg újra a hang, de most parancsolóan, és ellentmondást nem tűrően.
- Nekem aztán senki ne parancsolgasson! -
Kiáltottam el magam, és kezemből pecsétet formálva elkiáltottam magam. - Kai!
A feloldó teknika működött, a homályos semmi újra kitisztult.
A barlangban voltunk, mindenki a földön ült, lihegve, meglepetésemre Lee mellett Gaarát láttam meg, és még egypár Homoki shinobit is felfedezten. Aztán hirtelen észre vettem Shikamarut aki ájultan feküdt.
Rögtön felé indultam, de egy erős kéz megakadájozott.
- Senki se mozduljon! - kiabálta a mögöttem álló, és nyakamhoz szorította fegyverét.
Mindenki megdermedt.
- Hogy voltál képes feloldani a genjutsum? - kérdezte a köpenyes.
- Úgy, hogy tudtam, hogy az. - mondtam nyugodtan.
- Mégis honnan?! - kérdezte.
- Először is Shikamaru sosem szólít Temari-sannak, márpedig ezt mondta, amikor vissza jöttem a barlangba, aztán a legyezőm sem volt nálam, pedig azt sosem rakom le, és sorolhatnám még. - mondtam.
- Ribanc!- sziszegte a fülembe fogva tartóm.
És egyre erősebben nyomta nyakamhoz a kést, éreztem, hogy a vérem lecsorog mallkasomon. Gaarára néztem, alig észrevehetően bólintott.
- Nem tűröm, hogy bárki így nevezzen! - kiáltottam, majd hátra lendültem.

Itt vagyok a következő résszel ^^
Sajnálom, hogy késve érkezett, a következőt megprobálom hamarabb hozni.
Remélem tetszett, nagyon várom a véleményeket!

Híja
T.Csenge