Roxfort //Szünetel//

A Kis Túlélő Roxfortba Jön

Túlzás volna azt állítanom, hogy a második évem olyan gyorsan pörgött volna le, de már itt vagyok lehendő harmadévesként a King's Cross pályaudvaron, magam előtt tolva az utazóládám, ami tele van egy varázsló tanonc szokásos roxforti felszereléseivel, tetjén a baglyom zötykölődik, és sietek, hogy elérjük a Roxfort Expresszt. Nos, nyilván kitaláltad, hogy késésben vagyunk. Hogy kit takar a "vagyunk", és miért késésben? Nos kérlek a "vagyunk" alatt a Weasley családot és Oliver Woodot értem, a miértje pedig a dolgoknak pedig, hogy a család második legfiatalabb tagja Ronald Weasley nem volt képes megtalálni a pálcáját, csak az "utolsó pillanat" után öt percel. Ígyhát késésben vagyunk. Nem nagyon, de azért késésben.

- Gyerünk szedjétek a lábaitokat!

Mrs.Weasley szerencsére soha sem tartozott azon boszorkányok közé, aki még akkor is tetették, hogy időben vannak, amikor már rég' elkéstek. És ez így is volt jól. Az ilyeneket hagyjuk az "nemesebb" lelkekre.
Szerencsére idegessége soha sem terjedt át senkire.

- Bocsánat!

Már ott álltunk a 9. és 10. vágányt elválasztó falnál, amikor meghallottuk a hátunk mögül érkező bizonytalan gyerekhangot.

Érdeklődve fordultam hátra.

Egy kócos fekete hajú kisfiú várakozott tőlünk nem messze. Messziről sütött róla, hogy varázsló ivadék. Az utazó ládáját, amit maga előtt tolt a HP monogramm díszítette, a bőröndje tetején pedig kalitkában egy hóbagoly ücsörgött haláli nyugodsággal. A kisfiú gólyának tűnt. De akkor hol vannak a szülei?

- Nem tudják véletlenül hogyan jutok a...a...

Látszott rajta, hogy nem tudja elmondja-e mit keres vagy...álljon meg a menet! Ennyire muglinak nézünk ki?

- A 9 és 3/4. vágányt keresed kis drágám?

- Igen és...

- Semmi baj mi is oda igyekszünk. - mosolygott rá kedvesen Mrs. Weasley - Gólya vagy te is?

A fiú félénken bólintott.

- Az én Ronald fiam is most kezdi az első évét a Roxfortban. - mutogatott Ron felé, aki erre egy idétlen grimaszba rendezte az arcát. Hát úgy látszik egyeseknek még a mosolygást is tanítani kéne...

Még váltottunk pár szót a kócos gólyával, majd szépen átsuhantunk a falon, és lássatok csodát, pont elértük a vonatot. Ezt aztán rendesen kicentiztük, annyi szent!

*

A vonatút kellemesen telt. Lee Jordan egy új szerzeményével szórakoztatott minket, ami történetesen egy párna volt, ami visított, ha ráültél.

- Úgynevezett Jajpárna. - magyarázta Lee - Eredetileg muglik nyaggatására fejlesztette ki egy varázsló, és a Minisztérium be is tiltatta egy olyan tíz évre, s mikor valamiért újra engedélyeztették, az egyik legelterjedtebb szórakoztatócikk lett, főleg Luxemburgban. Az enyém is onnan van.

- Roppant mulatságos Lee. - jegyeztem később, mikor az ikrek már legalább 10 perce felválta ültek le a párnára.

Oliver mindeközben a könyvét bújta. Esküszöm irigylem néha ezt a fiút, hogy tud még ilyen zajban is, ilyen nyugodtan olvasni? Húsz perc múlva már végképp elegem lett a fiúkból és a Jajpárnájukból, így kimentem a folyosóra, azzal a szándékkal, hogy megkeresem Cedricet. Úgyis régen beszéltem már vele. Kutatóportyám során azonban összetalálkoztam Percyvel, aki visszaparancsolt a kabinba, hogy öltözzek át, mert egy óra és megérkezünk Roxmortsba, én meg a fiúkat parancsoltam ki onnan, hogy hagyjanak öltözni.

*

A beosztási ceremónia hangos zeneszóval és a Nagyterem istentelennnagy ajtajának kivágódásával kezdődött - mint mindig. A gólyák megszeppenve, mégis ámélkodva csoszogtak végig libasorban az asztalok között. El kellett mosolyodnom már annak a gondolatára is, hogy az elől méltóságteljesen lépkedő McGalagony kint milyen - számukra rémisztően szigorú - dumát nyomott le nekik az előbb.
Majd "Abbot, Hannah" beosztásával ténylegesen elkezdődött a ceremónia. A kis gólyák legtöbbjének az arcába csúszott a kalap, ilyenkor mindig hallottam egy-egy gúnyos horkantást, vihogást a Mardekár asztala felől. Haha, hát tényleg nagyon vicces. Legutoljára ez nekem elsősként volt ennyire szórakoztató...ja, már akkor sem. Néha tényleg betömhetnék a kígyóikkal egymás száját. Élvezném azt a mennyei csöndet, komolyan mondom...

- Potter, Harry!

A Nagyteremben egyszerre néma csönd támadt. Majd a kis kócos gólyánk botorkált ki a sámlihoz. Ekkor kezdődött a súgdolózás.

- Ő a nagy Harry Potter?

- Tényleg már ennyi idős? Azt hittem fiatalabb...

- Jaj, biztosan beképzelt.

A terem egyszerre olyan lett, mintha több tucat párszaszájó beszélt volna egyszerre, noha senki sem szólalt meg párszaszóul. A Teszlek Süveg jó ideig ült némán Harry Potter fején, a kisfiú pedig - már amennyit láttam az arcából - összeszorított szemekkel várt. A suttogások szépen lassan elhalkultak.

- Griffendél!

A Süveg ezen szavára az egész Griffendél ház asztala úgy ugrott fel, mintha Jajpárnán ültek volna eddig, és olyan hangos üdvrivalgásba kezdtek, mint a Kviddics meccseken szokás.

- Miénk Harry Potter, miénk Harry Potter! - skandálták az ikrek, majd mikor a kis Potter az asztalhoz ért, a többiekkel egyetemben, ők is kezetráztak a sráccal. Én is adtam neki egy pacsit, bár nem voltam annyira oda, mint a többiek.

Lopva a Mardekár asztala felé pillantottam. A savanyú és gyűlölködő arcok láttán fintorba rándult az arcom. Hát az már biztos, hogy Harry Potter azzal, hogy Griffendéles lett, nem éppen lopta be magát a Mardekárosok szívébe.

- - - - - - -

Na hoppá, hoppá. Erre még én sem számítottam, hogy egy év kihagyással, múló Potterheadséggel, és majdnem éjfélkor befejezem ezt a réges régen elkezdett fejezetet. Mindenesetre remélem elnyerete tetszéseteket, nem lett túlzottan cinikus/szarkasztikus, ilyesmi. Ha így van, és tényleg tetszett, várom a kommenteket, vote-okat, mindent amit gondoltok. ;) A.D