Shichinintai és a kislány

2.5 Kérdések, válaszok... Kérdések?

Hát ilyen a halál?

Nem azt mondom, hogy látom magam előtt peregni életem minden egyes pillanatát. Csak a legkedvesebb és legmeghatározóbb emlékek villannak át az agyamon a másodperc tört része alatt. A falum, a házunk, a családom és a Shichinintai... 

Nem érzek semmilyen fájdalmat. Egy hangos csattanást hallok csupán utána csend, nem hallok semmit. Remeg körülöttem a föld, mintha a vaddisznó még mindig itt rohangálna körülöttem.  A  homlokomon csorog le a vér és lassan érzem azt is, hogy apró kavicsok nyomják a kezemet és szinte mindenemet. Eldőltem, csak épp fogalmam sincs mikor. Nincs erőm mozdulni, de nem is kell. Tompán de hangokat kezdek hallani. Valaki oda rohan hozzám és felhúz, a fájdalomtól eltorzul az arcom.

-Életben van! -hallom az egyik hangot közelről. Ő az aki felemelt. Életben... Hát mégsem haltam meg?

Kicsivel -vagy talán sokkal, nem tudom- arrébb letesznek a földre és valaminek neki támasztanak.

-Vigyázz rá! Hozom a katonát is! -mondja ismét ugyan az a hang aki az előbb. Távolodik, eközben a másik megtámaszt oldalról. A hangok még mindig olyanok, mintha víz alatt lennék.

-Most már minden rendben lesz! -hallom a bizakodó hangot magam mellől, de nincs erőm reagálni. Abban sem vagyok biztos, hogy ki beszélt. 

Egy perc sem telhet el, nekem mégis éveknek tűnik mire ismét hallom a határozott, közeledő lépteket, majd a parancsot:

-Segíts, a sérülései súlyosak. -valamit, vagy inkább valakit letesznek a földre- Adj valamit amivel beköthetem! 

-Most már rendben lesz? -kérdezi az, aki az előbb engem támogatott- Túl éli ő is?

-Talán. De ahhoz minél előbb vissza kell érnünk. Fel kell tennünk az egyik lóra. Vezesd ide az egyiket! -mondja parancsolóan az aki segített. Hallom, ahogy oda vezetnek egy lovat, majd az is, ahogy szitkozódva felteszik a hátára. Biztos vicces lett volna megnézni a jelenetet. Most viszont még a szemem kinyitása is gondot okozna. - Így jó lesz! A másik lóra feltesszük őt, hozd ide azt is. 

Most ismét hozzám lép az aki az előbb már elhozott idáig. Lassan felemel. Minden egyes porcikám sajog és fáj. Üvölteni tudnék ha lenne bennem annyi szusz, de attól még messze vagyok. Valahogy ismerős de nem tudom pontosan honnan. Ki ő? Miért segít? Miért élek még mindig? Hallom a közeledő lovat. Mos már cseppet sem tartom viccesnek ezt a jelenetet. Elviselhetetlen amit most érzek. A fejemen mintha most jobban meg is indult volna a vérzés.

-Pattanj fel a harmadik lóra aztán induljunk. Én kísérem őket! -szólal meg megint az aki feltett ide. 

Az első pár lépés nagyon fáj, végül megadom magamat. Hagyom, hogy a testemet körül vegye a sötétség és egy mély álomba süllyedjek ahonnan talán nincs is visszaút.

***

Az ébredés kellemetlen volt. Először azt sem tudtam, hogy hol vagyok vagy, hogy mi történt. Egy szobában fekszem, süt be a napfény egy nyitott ajtón. Csiripelnek a madarak, valahol mintha még egy kis patakot is hallanék csordogálni. Lassan oldalra fordítom a fejem. Valaki ül az ajtóban neki támaszkodva az ajtófélfának. Kell pár pillanat mire többet is ki bírok venni belőle mint egy nagyobb fekete folt. Hosszú fekete haja be van fonva. Mellette a falnak támasztva egy hatalmas pallos.

- B-Bankotsu? -motyogom, miközben megpróbálok erőt venni magamon és felülök- Te mit...?

Bankotsu mosolyogva hátra pillant, majd a anélkül, hogy megvárná a kérdés végét válaszol: