Egy álom! Vagy mégsem álom? De akkor mégis mi ez a világ.
"~ Képzeld azt, hogy egy ugrálóvár!~ Hallom emlékeimben apám hangját, ahogy közelítek a kemény talajhoz. Bumm! Sértetlenül megúsztam.
- Zwingli?! Mit tettem? - Még visszanézek a házra, ami ed...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Egy éve történt. Azóta is minden éjjel ezzel álmodok. Ma se volt ez másképpen, csak éppen a nap vége volt más, mint eddig. Lesben állunk. Egy nagyon erős yoryo-t akarunk elkapni. Egy képességhasználó megfogása sem egyszerű, de ez már több évszázada garázdálkodik. Egy lovas férfi. A forrásaink szerint képes különböző idősíkok között ugrálni. Már pedig az ilyen nagyon veszélyes. Nem hagyhatjuk, hogy szabadon járjon keljen az időben.
- El! Gyere már! - Kiált felém a fekete szemű köpcös teremtmény. Én csak fújok egyet, ahogy mellé állok.
- Itt vagyok nem kell ordítani Rod! - Kilesünk a ház mögül. A lovas teljesen nyugodtan ül egy fa tövében, állata pedig legel a fűből. - Ártalmatlannak néz ki! - Jegyzem meg, mire a férfi mellettem felhorkan.
- Az egy ofis kutya! Még szép, hogy ártatlannak néz ki. - Megforgatom a szemem.
- Te is tudod, hogy serpens-nek hívják maguk! Ne nevezd át őket. Te hogy örülnél, ha elkezdenének minket zajác-nak hívni rabbit helyett!
- Te nekem ne oroszozz! - Szid le a férfi.
- Abba hagynátok? El kell kapnunk! - Jelenik meg mellettem a semmiből Alex a térugró. - Tudjátok a dolgotok. Rod lefogja a földbilinccsel. Te pedig El, amilyen gyorsan csak lehet szíven szúrod.
- Nem vagyok hülye. Ma már tizedjére vesszük át a tervet. Inkább vágjunk bele. - Morgom, mire a fiúk bólintanak. A haditervünk azonnal el is kezdődik. A fa alatt ülő férfi végtagjait hatalmas kőbilincsek kötik a földhöz. Alex pedig egy pillanat alatt mellé teleportál minket. Kardom könnyedén szalad át az ellenség testén.
- Vigyázz... - Nyögi a yoryo, úgy hogy csak én halljam, megragadva a csuklómat, de nem fejezi be a mondatát, hamarabb száll el a lelke.
- Ezzel meg is lennénk! Na, menjünk haza! Elfáradtam! - Fúj egy nagyot Rod. Így kuncogva otthagyjuk a helyszínt, ahol a yoryo pora mutatja csak, hogy ott jártunk. Az esti rutinunk olyan volt, mint mindig. Ugyanúgy feküdtem le az ágyba, mint mindig. Csak most azon járt az eszem, hogy mit tennék, ha nekem is lenne képességem és olyan, mint annak a mai yoryo-nak. Akkor talán meg tudnám menteni őket. Ilyen gondolatokkal alszom el.
- El! El! El! Kelj már fel! El! Megeszem a reggelid! - Hallok meg egy vékony hangot, ahogy ébredezni kezdek. Egyszerűen csak elfordulok és jobban betakarózok.
- Hagyj már Anasztázia! - Nyögöm félvállról, de azonnal kitágulnak a pupilláim és felülök az ágyon, a kislány felé fordulva. Agyamban ezernyi kérdéssel. Hol vagyok? Hogy lehetek a szobámba? Hogy van Anasztázia életben?
- El, viccesen nézel ki! - Kuncog a kislány.
- Anasztázia? - Kérdezem halkan és bizonytalanul.
- Persze, hogy én! Ki lenne más? - Vigyorog rám, majd elkapja a csuklóm és ahogy régen mindig lerángat a konyhába, ahol csak még jobban meglepődök. Mindenki itt van! Mindenki, aki egy éve meghalt. A ház is sértetlen. Minden olyan, mint a baleset előtt. Álmodnék talán?
