.:Misbeliever:.

Part XII.

A/N: Sziasztok! Bocsi mindenkitől, hogy a tegnapra ígért részt egy nap csúszással hozom, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni az írást. 7 oldallal, 3127 szóval fogadjátok sok szeretettel a 12. részt :) 

Az az este dobott valamit a kettőnk kapcsolatán, és kétségkívül felfele. A nyers vonzalom mindig is megvolt közöttünk, apró parázsként jelen volt és lángra is lobbant, mikor végre hagytunk neki elég teret. Viszont mélyültek a dolgok, a beszélgetések, az együtt töltött percek, a koncert előtti és utáni időszakok, nem beszélve az estékről, amik teljesen más megvilágításba kerültek. Még mindig rémült voltam, hazudnék, ha azt mondanám nem, de egyszerre volt ez az egész egy eufórikus álom, és a színtiszta valóság. Igazából nehezen tudtam meghúzni a vonalat és elhatárolni a kettőt, ahogy Carry javasolta, hogy tegyem, de biztos voltam benne, hogy ezekből a rózsaszín felhőkből, ha le is zuhanok, nem fog annyira fájni. Volt, aki elkapjon.

Ebből az álomvalóság keverékből akkor még volt hátra másfél hetem, ami egy szemvillanás alatt el is telt. Mondják, hogy ha jól érzi magát az ember, gyorsan telik az idő. Életemben először azt kívántam, bárcsak megállt volna valahogy és ott maradhattam volna.

De aztán meg is lepődtem, mert annak ellenére, hogy rettentően fájt visszacsöppenni a mindennapokba, már nem tűnt annyira elviselhetetlenül nagynak a los angeles-i lakás. Pedig Carry dolgozott, és nekem csak pár óra múlva kellett volna bemenni a kávézóba.

A bőröndöm félúton elhagytam, nem akartam foglalkozni olyanokkal, hogy szennyes ruha, vagy kipakolás. Gyors feltettem egy adag kávét főni, mert rendesen megéreztem a sok repülést és utazgatást, aztán elterültem a kanapén. Hagytam, hogy a gyenge kávéillat lassan körbelengjen, míg a résnyire nyitott ablakon keresztül beszűrődött az utca zaja. Lábaim a kanapé karfáján pont elfértek úgy, hogy a térdeim között rálássak a velem szemben lévő falra. Nem volt rajta semmi, egy egyszerű, fehérre festette fal volt, ami mégis tökéletes szolgálatot tett. Mintha az emlékeim ki lettek volna vetítve egy nagy képernyőre, úgy tudtam visszaidézni az előző hetek történéseit. Szinte magam előtt láttam az elmúlt napokat, karomon és arcomon éreztem Tyler érintését. Hiányzott már most. Beszélni akartam vele, de nem tudtam elsőre, mit írjak... Aztán egy kis töprengés után elővettem a telefonom és megfogalmaztam egy sms-ben azt, amit már kismilliószor elmondtam neki.

[14:42] Moon: Nagyon köszönök mindent... nem tudom elégszer meghálálni.

Míg a válaszát vártam lefőtt a kávém is, így egy bögre tejeskávé elkészítése jó ürügy volt arra, hogy miért ne nézzem a másodperceket számolva a telefonom. De végül túl hamar kész lettem vele (pedig a tejszínhabot megkeresni elég sokáig tartott), így nem tudtam mást csinálni, mint figyelni, ahogy a kiskanállal szinte már örvényt kavarok a kávémban.

Egyszerűen nem akartam az agyára menni, és rögtön megbántam, hogy megint ezzel zaklattam.

[14:45] Tyler J.: Én köszönöm, hogy eljöttél. Rettenetesen hálás vagyok érted. Reméljük jól érezted magad.

Az üzenete láttán sikerült belemosolyognom a tejszínhabba. Még cicabajszom is lett.

[15:00] Moon: NAGYON IS! Csodás élmény volt, jövök neked. Sokkal.

[15:02] Tyler J.: Igazából...

[15:30] Moon: Hm?

[15:25] Tyler J.: Hogy dolgozol a következő héten?

Rögtön tudtam, hogy tervez valamit, de egy hónap kihagyás után nem sok jóra számítottam Todd részéről. Így is összetettem a két kezem, hogy ilyen hosszú időre nélkülözni tudott.