A főnix alkimista

3.Fejezet

  Az utolsó dolog amire emlékszem az egy homályos kép magamról ahogy egy vér tócsában fekszek a humán transzmutációs kör közepén. 

,,Hol? Mikor? Nem emlékszem. Egy hatalmas épület, tele katonákkal. Miért voltam ott? Nem tudom. Egy vörös színű - nekem talán egy kicsit nagy - fotelen ücsörögve bámultam kifelé az ablakon, néztem a gyakorlatozó újoncokat. Fiatal voltam, életvidám. Kiélveztem minden pillanatát annak, hogy nem kellett iskolába mennem. A nyáriszünetet kihasználva, apa behozott a munkahelyére, a Központi Városi Parancsnokságra. Emlékszem azt tervezte, hogy bemutat pár munkatársának, kicsit körbevezet és esetleg besegítek neki a munkájában.

Éppen arra vártam, hogy befejezze, a még tegnapról maradt papírmunkát. Az asztalnál gubbasztva gondterheltebbnek tűnt, mint szokott. Olivazöld szeme furcsán csillogott, ahogy előre hajolt és fekete, enyhén szürkés haja az arcába lógott. Valaki kopogtatott az ajtón. Nem az az udvarias, türelmes, bebocsájtást kérő kopogás, inkább egy választ nem váró, goromba dörömbölés. Valószínüleg valami fontos volt, de nem tulajdonítottam neki túl sok figyelmet, inkább továbbra is az udvart kémlelve dudorásztam. Apa viszont kissé idegesnek tűnt, rosszat sejtett. Egy kis ideig habozott, majd kikiáltott.

- Gyere be! - Egy rövid, szőkés-barnás hajú, fiatal katona lépett be az ajtón. Egyenruháján csak néhány  kitüntetés volt, de tudtam, hogy nagyobb hatalma van, mint apának, még akkor is, ha papíron alacsonyabb rangú. Ő az asztalnál ülve, furcsán, ugrásra készen figyelte, s tekintetével sürgette, amit a férfi nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyott. Idegesítően lassú és könnyed léptekkel indult el az íróasztala felé. Útközben észre vette, hogy nincs egyedül alárendeltjével, és én is ott vagyok. Egy barátságos mosoly kíséretében közelebb lépett hozzám és kezetnyújtott. 

- Üdvözlöm kis asszony! - Ahogy felnéztem rá kirázotta hideg. A tekintete egyszerűen nem passzolt össze azzal a - most már kicsit eröltetettnek tűnő - kedélyes mosolyával. Belenéztem a gyönyörű sötét lila szemeibe. Amikor észre vette, hogy őt tanulmányozom, szemeit az enyéimbe fúrta, és szinte lehettett bennük látni a vérszomjat, azt, hogy legszívesebben rávetné magát az első útjába kerülő emberre, de csak figyelt...engem. Minden pillantásában benne volt a vágy, hogy szenvedni lásson valakit és... valami furcsa megvetés.

- Ö-örvendek! - Már éppen felém nyúlt, amikor apa rákiáltott. Már úgy is eléggé ideges volt, hogy nem tudta, hogy mi miatt kellett megzavarni. 

- Ebből elég! Őt hagyd békén, inkább mondd, mit akarsz! Bár... lenne pár tippem. - Mikor elfordut, hogy válaszolhasson apám kirohanására, ha csak egy pillanatra is, de láttam az arcán elterülő gúnyos vigyort. Minden úgy ment, ahogy azt ő akarta. Egy másodpercel később már az íróasztalon ülve beszélt apához, tollakat és papírokat lökve a padlóra. Hangja fenyegető volt, szeme szinte villámlott. 

- Tudja, hogy hol a heje, Hadnagy! Ön is nagyon jól tudja, hogy semmi értelme szembeszállni velünk... Amennyiben nem akarja ,,teljesen véletlenül'' elveszíteni a fejét, befogja a száját és csinálja amit mondunk magának! Nem olyan pótolhatatlan, mint azt hiszi. - Mikor a szemesarkából észre vette, hogy közelebb lépek felé, támadt egy ötlete - Vagy inkább mondjam azt, hogy ha nem működik együtt velünk, vagy nem tud használható eredményeket felmutatni, akkor búcsút mondhat a lányának. - Látta, hogy sikerült hatnia rá, ami tetszett neki, úgyhogy folytatta. Közelebb hajolt apához és úgy mondta, szinte suttogva. - Ebben az esetben magam fogom gondját viselni, és garantálom, hogy élvezni fogom minden egyes percét. - Apa eddig bírta. Felpattant a székéről és ellökte magától a tisztet . Most nem volt olyan ingerült a hangja, mint pár percel korábban, de látszott rajta, hogy mindjárt ráveti magát a kellemetlen látogatóra. Remegett a dühtől és a kétségbeeséstől. Szóval ilyen amikor egy ember állat modjára cselekszik?