Utolsó Remény

1. fejezet - Nem én

Kedves Naplóm,

Az egész nem is olyan régen kezdődött. Samantha egyik nap beállított hozzám teljesen váratlanul. Csak akkor szokott jönni, ha már igazán nem bírja az utcán. Hiába ajánlottam fel neki évekkel ezelőtt a segítségem, végül nem kért belőle, azt mondta csak akkor csönget be, ha igazán nagy bajban lesz. Amikor megpillantottam a küszöbön ázottan, dideregve, kis barátját Louist, a kóborkutyust kabátja alá dugva azonnal utat nyitottam neki. Vett egy forró fürdőt és adtam neki új ruhákat. Fél órával később egy új ember lépett elém. Louis szinte meg sem akarta ismerni gazdáját a tiszta ruhákban és a kifésült hajjal.

Samantha és az én barátságom különleges. Mikor megismertem már hajléktalan volt. Az anyja kidobta otthonról, miután nem sikerült az egyetemi felvételije. Az a nő nem százas, egy ilyen tehetséges embert, a saját gyerekét kidobni, egy ilyen ostobaság miatt… ne dühöngj Elisabeth, az nem fog semmin változtatni… szóval egy őszi délutánon találkoztam vele. Megmentette az életemet. Ahogy rohantam ki át a zebrán megbotlottam és olyan erővel estem a térdemre, hogy képtelen voltam felállni. Hirtelen döbbent sikolyokra kaptam fel a fejem és amikor felpillantottam már megállíthatatlanul közelített felém a kocsi… Tudtam, végem. Senki nem segített. Aztán hirtelen valaki megragadott és biztonságban voltam. Samantha volt az. Egy hajléktalan. Megmentett. Mindent felajánlottam neki, minden segítséget, amit csak lehetett, de ő csak azt kérte, legyek a barátja és én így tettem. Tudtam, hogy soha nem fogadná el a segítségemet ő maga akart felkapaszkodni abból a helyzetből, amibe került… talán így akart bizonyítani az anyának. Nem tudom.

Visszatérve a teljesen megváltozott Samanthára. Furcsa dolgot vettem észre. Megállás nélkül mosolygott. Nem tudtam rájönni miért. Nem kellett azonban most kétszer mondani neki, azonnal leült a nappaliba, ölében Louissal és már mesélni is kezdett.

Hideg volt. Samantha magára vette kabátját, amit nem is olyan régen szerzett a jótékonysági eseményen, amit a Big Ben előtt tartottak a hajléktalanok számára. Egész jól érezte magát, bár ismételten nem beszélgetett senkivel. Louis hűségesen loholt a nyomában, ahogy haladt előre az utcán. Jó páran nagy ívben kikerülték és úgy pillantottak rá, mint valamiféle leprásra, de ő mit sem törődött a már jól megszokott pillantásokkal. Louis szerette és neki csak ez számított, az a kiskutya jelentett számára mindent. Mióta csak megtalálta az apró kis korcsot, akit valaki, valószínűleg egy elkényeztetett gyerek kirakott, nem is nagyon érdekelte semmi más a lányt.

Samantha megtorpant és zsebébe nyúlt, kicsit megijedt nem találta kis jegyzetfüzetét, amibe rajzolgatni szokott. Mérgesen fordult körbe nézvén hol hagyhatta el. Rémület ült ki az arcára, amikor meglátta, hogy Louis már fut is vissza a zebra felé, ahol a füzetecske hevert. A kiskutya nem láthatta a kisfurgont, ami egyenesen az átkelőhely felé tartott. Louis gazdája miatt rohant vissza, mit sem törődve saját testi épségével.

-          LOUIS! – ordította el magát Samantha, de az apróság nem állt meg. A lány rohanni kezdett, de közben a könnyek már elhomályosították látását.

Hirtelen elsuhant mellette valaki, csak a szürke öltönyt látta szeme sarkából és a fellibbenő aktatáskát. Megtorpant meglepettségében és a következő pillanatban éles sikolyok és hatalmas fékcsikorgás rázta fel a környéket. A kisfurgonos kikiabált valamit az ablakon, majd tovább hajtott. Az idegen megfordult kezében az apró Louissal, akinek szájában ott lógott a jegyzetfüzet. Letette kapálózó ebet, aki egyenesen gazdájához loholt és mielőtt kezébe nyomhatta volna a kincset Samantha felkapta a földről és szorosan magához ölelte. Az idegen férfi is befutott. Eltűrte fekete haját ragyogó kék szemei elől és mély levegőket kellett vennie, hogy magához térhessen.