Félhomály. A kis szoba ide-oda pördül körülöttem. Egy ismerős dallam komor foszlányai csengnek-bongnak. Az asztal is kicsi, egyszerre van közel és távol: alig félméternyire és félmillió mérföldnyire. Az asztalon egy fénykép, egy szürke egyenruhás fiatalember képe. Mosolyog, de rossz érzést kötök hozzá. Halált. Gyászt. A képkeret mellett egy eldobható fecskendő fekszik. Valamilyen kristályfényű folyadék utolsó cseppjei csillognak benne. Mintha a kép és a tű valahogyan kapcsolatban állnának. De vajon hogyan? Az asztal másik végén egy matt fekete gyűrű vonzza a tekintetem. Semmi nem látszik rajta kívülről, és mégis, mintha elevenen lüktetne, kavarogna. Halott anyagnak tűnik, de valójában maga az élet. Távolabb, a szobácska falán szürke egyenruha lóg. Fényes, rézszínű gombjai macskaszemekként csillognak. Valaki fekszik egy másik falból kiálló, keskeny priccsen. Egy nő. Karcsú és fiatal alakját furcsamód ormótlannak és elnagyoltnak látom. Üveges tekintettel, tágra nyílt szemmel mered a plafonra. Bal tenyere a jobb alkarjára szorul, alóla vékony, alvadt vércsík kígyózik. Vajon miért? A vékonyka szalagot magába nyeli a lepedő halovány, vöröses foltja. Most elfordítja a fejét. A lepedő alig hallható nesze robajlásnak tűnik. Szőke hajszálai az ágyneműn súrlódnak. Én is megrándulok. A szoba képe remegni kezd, mint a tó színe, ha követ dobnak bele. Elveszi a tenyerét a karjáról. Kicsiny, alvadt vérdarabkák pattogzanak, pörögve-forogva, meg-megcsillanva szóródnak szét a levegőben. A kar lassan, mereven, esetlenül, de céltudatosan kinyúl az asztal felé. A gyűrű felé. A gyűrű mintha megvillanna. Nem villanhatott meg, mégis úgy látom. A kékes-szürkés szemek viszonozzák a csillanást. Most előrelendül. Én vele lendülök. A mozgástól újra megsokasodnak a hullámok, ezúttal émelyítő érzettel társulva. A kép egyre átláthatatlanabbá válik. Aztán együtt zuhanunk. Lassan száguldunk a padló felé, fülünkben zúg, sistereg a levegő. Leérkezünk. Megütjük magunkat. Nem nagyon, épp csak egy kicsit. A jobb kezünkre esünk, amitől vérezni kezd a tűszúrás nyoma. Aztán elemelkedünk. A sebtől egy gömbölyded, lomha, sötétes vércsepp válik el. Továbbpattanunk az asztalka alá, neki a falnak, háttal. Gerinccel. Ez már fáj. Neki vagy nekem? Nekem vagy neki? Sötétség.
Olga nehezen ébredt. Szörnyű, nyomorúságos kábaság uralkodott rajta. Lebegett egy ideig az időtlen sötétben, remélve, hogy sikerül visszaaludnia, visszatérnie örök menedékébe, de nem ment. Túlságosan fáradt volt még ahhoz is. Megpróbálta kinyitni a szemét. Az éles fény szinte megvakította, ezért hamar vissza is csukta. Valaki nem sokkal később megszólalt a fényességben, nem messze tőle. Igazából épp csak sejtette, hogy beszél az illető, mert az egészből egy hangot sem értett. Mintha vastag vízréteg szigetelné el a külvilágtól. És tényleg ott volt körülötte. Érezte, hogy lebeg, és azt is, hogy hevederek tartják a helyén. Ahogy lassan bandukoló értelme kezdte beérni érzékeit, tudatosult benne, hogy egy medence alján fekszik leszíjazva, várva a fulladást. Pánikba esett, megfeszült, csapkodott, húzta-cibálta a hevedereket. Egyre erősebben vonaglott és rángatózott, mindinkább belelovalva magát a halálfélelembe. Hosszú, válságos másodpercekkel később két kéz ragadta meg, s a vállainál fogva, erőteljesen rázva magához térítette. Ekkor rájött, hogy lélegzik, sőt, száraz, szúró torokkal kapkod levegő után, hogy a hevederek egy ágyhoz tartoznak és hogy ezek feladata az ő helyben tartása a súlytalanságban. Mikor újra kinyitotta a szemét, bár a tompított lámpafénytől még mindig alig látott, hamarosan felismerte a gyengélkedőt és az ágyat, amiben feküdt. Szintúgy a mellette az egyik kapaszkodóba fűzött karral lebegő alakot.
-- Doktor Úr… -- kezdte álmatag hangon, maga sem tudva, mit.
-- Túladagolja magát, kis híján a nyakát szegi… -- az orvos fújtatott még néhányat, majd dühösen legyintett.
A nő dünnyögött valamit, leginkább valami elnézéskérés félét, de a hajóorvos mintha meg se hallotta volna.
-- Elképzelésem sincs, hogy hol tartja a kábítószerkészleteit, vagy, hogy miért képtelen az életveszélyes adag duplájánál kevesebbet kimérni, de figyelmeztetem, hogy a kapitány és az én felelősségem magát élve eljuttatni Colonia Interplanetaria Oktáig. – az orvos, amilyen könnyen dühbe gurult, olyan könnyen nyugodott meg a veszély elmúltával.
