A Vadász ébredése

Emlékek 6.

Az életben vannak elég kellemetlen helyzetek, amikor az ember legszívesebben kiszaladna a világból, minél messzebb a zavarát okozó tárgytól. Nos, én is pont így éreztem magam ott és akkor amikor Silenaval és Alffal leültünk beszélgetni a jegyességünk kapcsán, mert ugyan mindhárom fél szerette volna ennek kapcsán előrelépni, de én eddig nem tudtam, hogy hogy is kezdjek neki. Hát húztam halasztottam a dolgot s lám most már rá vagyok kényszerítve a megoldásra. Jól megcsináltam....
Az ebédlőben ültünk az asztal körül, miután épp az ebéddel végeztünk. Silena felé fordultam, aki bíztatólag rám mosolygott és bólintott, majd elkezdte leszedni az asztalt, rám hagyva az apjával lefolytatandó beszélgetést. Én idegesen néztem a mesterségbeli mentoromra aki lányához hasonló barna szemét rám függesztve várt. Várt arra, hogy megszólaljak, ígyhát belekezdtem a mondókámba:
- Tudod Alf, sokat gondoltoktam mostanság és egy dolog szöget ütött a fejembe. Silenával már jegyesek vagyunk egy ideje és azon gondolkodtunk, hogy
- Ideje volna összeházasodnotok.- vágott közbe, majd folytatta - Tudok róla és már intéztem is egy-két dolgot, többek között ezeket is. - mutatta meg egy kis erszényke tartalmát. Két gyűrű volt benne melyek ugyan ezüstből voltak, mivel hát nem ismertük az aranyat, mesteri munkáról tanúskodtak. Óvatosan kezembe vettem az egyiket és csodálattal néztem meg. Rúnák voltak belevésve kívül és belül egyaránt. Ránéztem Alfra akinek a komoly arcát fültől-fülig érő vigyor váltotta fel. A háta mögött, a vállát fogva ott állt Silena is aki kérdő tekintetemre az apjáéra hajazó mosollyal az arcán csak bólintott. Kicsit rosszul esett, hogy így csőbe húztak, de amikor láttam a jegyesem sugárzó mosolyát ez menten elszáll és az én szívemet is öröm töltötte el.
- Feltegyem egyáltalán a kérdést Alf?
- Nem szükséges. Minden jelenlévő ismeri, vagy legalább sejti a válaszokat. - mosolygott rám továbbra is.
-Akkor az egyik gyűrűt elkérem, ha nem baj.
- Csak nyugodtan.
Erre el is vettem, felálltam az asztaltól és Silena elé álltam, majd a szemébe néztem és feltettem a kérdés.
- Silena leszel a feleségem?
- Igen. Leszek- válaszolt gondolkodás nélkül és felhúzta a gyűrűt amit felényújtottam, majd örömkönnyekkel a szemében a nyakamba vetette magát.
- Erre várok már mióta te tulok. - suttogta a nyakamba, úgy, hogy csak én hallhassam.

Este volt már amikor még kint kalapáltam a műhelyben valamit. Őszintén szólva már bem emlékszek mit. Talán egy fejszének a fejét Jacknek. Ám ez lényegtelen volt. Az volt a fontos, hogy közeleg az esküvőm. Féltem tőle és vártam is. Nem nagyon tudtam hova tenni a dolgot. Bizonytalan voltam. Ezek jártak így a fejemben mikor valami nagyon rossz érzés fogott el. Olyan érzésem támadt hirtelen mintha egy óriási vihar közelegne. A levegő megtelt elektromossággal és még valamivel amit nem tudtam megnevezni. Ezek csak úgy sisterektek körülöttem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megmarkoltam az egyik legnagyobb kalapácsot amit a műhelyben tartottunk, igaz mérete miatt sokan inkább pörölynek neveznék már. Megmarkoltam és kimentem az udvarra. Itt a feszültség még erősebb volt.
- Itt vannak- szólt a fémes hang a fejemben ismét hosszú hallgatás után.
- Kik? - kérdeztem.
- Az ellenség......
Ekkor az eddigi energia a levegőből hirtelen egy izzó pontba tömörödött nem messze a házunktól. Amint arra fordultam, meghasadt a világ szövete. Egy sötétségbe nyíló kapu jelent meg egy mennydörgésszerű hanggal és egy lökés hullámmal kísérve ami méterekkel taszított hátra. Néhány pillanattal később tértem csak magamhoz, de akkor már hallottam. A hangot amit utoljára gyermekkoromban egy álmomban hallottam. Az álomban ahol édesanyámat láttam. Mikor felnéztem, rettegve tettem ezt és a félelmem valósnak bizonyult. Életre kelt rémséges árnyak özönlöttek át az átjárón. Elemi gyűlölet és harag váltotta fel a pillanatnyi félelmet és a pöröly mintha lelkem izzására válaszolt volna tüzesen felizzott.
- Sajnos egyenlőre csak ennyit tudok tenni - szólt ismét a hang a fejemben.
Csupán bólintani volt időm mielőtt az eddig felém vágtató rémek tajtékzó árny hulláma átcsapott rajtam, én pedig a tüzes kalapáccsal, akár egy kőszikla álltam meg ebben az áradatban.
Amerre fordultam ott egy bestia halálát lelte és szépen lassan elöntött a harc őrülete. Csupán a küzdelem maradt. Ekkor is mintha lelassult volna az idő és idegen erő költözött volna a karomba.
Ezeken a benyomásokon át egy dolog, egy gondolat jutott el hozzám.
Itt én nem nyerhetek.
Eközben a rémfalka nagyrésze elrohant mellettem és sikolyok kezdtek felhangzani és a faluban pár helyen tűz ütött ki.
Ez volt az a pillanat amikor a szörnyek épp legyűrtek volna, ám ahol álltam egy perzselő fényoszlop csapott le az éjszakai égből elégetve a fattyakat körülöttem. Egy férfi állt velem szemben. Más számára magas lett volna, arca határozott, kemény, szemei két kék csillaghoz hasonlóan ragyogtak napbarnított arcában, ami utóbbit egészen barna haj keretezett. Fehér köpenyt viselt, könnyű harci szerelést és egy lándzsát markolt a kezében, ami mintha fényből lett volna. Rám emelte a tekintetét és csupán ennyit mondott miközben rám mosolyodott:
-Küldjük pokolra ezeket a dögöket, testvér!- ezután se szó se beszéd egy fénynyalábot lőtt ki a fegyveréből az eddig az oszlop határán tobzódó rémek közé és utat nyitott ezzel a támadásával az áttöréshez. Az általa ütött résen kitörtünk a gyűrűből és ismét a harcba vetettük magunkat, ám mielőtt elmélyültem volna a harc révületében egy túl ismerős sikoly hasított az éjszakába. Silenáé.
Egyik dögöt a másik után lecsapva törtem előre kétségbeesve, ám mire visszajutottam a házig már késő volt.
Az ajtó leszakítva a helyéről. Amikor pedig az ebédlőbe jutottam olyan látvány tárult elém amit sosem felejtek el. A helység fel volt dúlva és két rém is volt bent. Ők amikor észrevettek rám törtek, de én gyorsan végeztem velük. Ekkor láttam meg.
Silena és Alf teste volt az szétmarcangolva, feltépett torokkal. A vérük szétfolyt a padlón, szájuk néma kiáltásra nyílt s megcsillant a gyűrű az egykori kedvesem ujján. Ekkor eltört bennem valami. Valami ami eddig gátat szabott. Már semmim sem maradt csak a harag, bosszúvágy és tombolás, így hát átadtam magam nekik. Kitöltötték minden gondolatom, minden érzékem. A szívemet a bosszú dobogtatta és izzó, pusztító haragot pumpált az ereimbe. Ebben az állapotban vetettem bele magam a kint zajló ütközetbe tűzből és fémből álló forgószélként.

Prizma:
Miután a kölyköt szem elől tévesztettem nem igazán gondoltam rá. Más dolgokkal voltam elfoglalva, mert hát egy csata kellős közepén voltam és a felderítőkből álló elősereget szét kellett verni a többiek érkezéséig. Ez ügyben ragyogóan teljesítettem, mivel perzselő sugaraim és fénylándzsám nyomán számos rém hullott már most el. Teljesen a harc révületébe estem, ám egyszer egy állatias emberi kiáltást hallottam meg, ami őszintén szólva majdnem egy sárkányéra hajazott. Pár pillanat múlva a kölyök tört elő valami házból izzó, lángoló íves fém pengékkel a karján, őt magát pedig egy tűz aura vette körül ami semmit sem kímélt ami a közelébe került.
A fiú egy tomboló őrült módjára vetette bele magát a csatába sokkal nagyobb erővel és gyorsasággal ami lehetséges lett volna. Igaz hallottam, hogy erre van egy leendő Vadász, de nem gondoltam volna, hogy ilyen brutális és erős. Már többször láttam ehgez hasonló esetet, de ez más volt.
- Ferron, a kovács, a teremtő, a lángok és fém másik ura visszatért- csilingelt a fejemben Efinirel, az eroszi akivel a testemen osztoztam születésemtől fogva. Aki barátom és mentorom is volt részben és neki köszönhettem azt is aki vagyok.
Miután ezt mondta ránéztem a gyermekre és megláttam. Egy farkas és egy sárkány összemosódott árnya a mozdulataiban.
Hát tényleg igaz volt a pletyka, az akit a Kapuőr oly régóta várt visszatért.
Ferron felébredt és felperzseli az ellent.
A csata nem tartott sokáig miután a a tomboló Vadásznövendék belevetette magát. Tűz és fém halálos táncát járta őrületes sebességgel és erővel mindent elpusztítva ami az útjába került. Miután az utolsót is levágta a lángjai kialudtak, a pengéi olvadt fémként csattantak a földön majd szétfolytak. Ő pedig összeesett. Pont mikor összeesett egy portál nyílt amin a többiek jöttek át. Feléjük fordultam és így szóltam a vezérhez:
- Princ zárt be a hasadékot! Sietős dolgunk is van ez a fiú most ébredt fel.
Az említett ember sietős léptekkel, egyedül elindult az éjsötét hasadék felé, majd egy éles villanás után visszakényszerítette a teret az eredeti állapotába, majd visszajött hozzánk és utasításokat adott ki:
- Parázs, Teruk, Aqviron. Biztosítsátok a falut. Umbra, Szellő, Farkas tiétek a környező erdő harminc mérföldes körzetben. Amint a faluval végeztek a többiek is segítenek. Végezzetek minden árnnyal!
Ezután a többiek szó nélkül a feladatuk elvégzésére indultak.
Csak én és Princeps maradt ott. Ő csak kérdőn nézett rám majd és kérdezett:
-Ő az?
-Igen- feleltem- itt voltam az ébredésénél, biztos vagyok benne.
- Vidd haza őt Prizma. Amint tudunk mi is megyünk csak előbb megtisztítjuk a helyet. Jól helyt álltatok.
Ezzel el is fordult és dolgára ment. Én felvettem az ájultat és a csillagok fényét szólítottam. A fény felelt a hívásomra és miután meg tudtam ragadni útnak indultam haza ezzel az új kölyökkel a vállamon. Ezzel a kölyökkel aki a tűz és fém másik mesterének ad otthont. Egy harcos testvérének akitől mindenki retteg. S mostmár ő is felébredt és van egy olyan érzésem, hogy az ő megjelenése valaminek az előjele, a vihar előfutára. Ám ha ez így is van akkor még eggyel több okunk van kiképezni és harcba állítani, mert minden egyes Vadászra szükség lesz a közeledő hurrikánban....