A felszín alatt

#6 Hogyan sikerült megismerkednem az ésszel?

Először "az okos" barátot szerettem volna kiszemelni magamnak. Amikor reggel felkeltem álmomból, még feküdtem az ágyban egy kicsit és gondolkodtam azon, milyen lehetőségeim vannak új embereket ismerni. Végig futottam a napi rutinom, és több alkalmat is találtam. Egy ötlettel nem értem be. Előre terveztem egy kicsit, hátha fuccsba menne az első próbálkozás...biztos ami biztos.
Felkeltem, mert jött az edzés, amin mindenkinek részt kell vennie, kivétel nélkül. Az első közeledést reggelire tartogattam. Van egy "az okos" kategóriába sorolható fiú, Péter, igazi zseni.
Totál más, mint az átlag. Teljesen elvont, csendes, de az ilyenek mindig azzal keltik fel az érdeklődésem, hogy nem érdekesek....vagyis gondolná a többség első látásra. Nos, reggelinél odaültem. Előre tervezett témákkal rukkoltam elő, csak hogy ne érjen hírtelen meglepetés. Szóval... odaültem és kezdtem bele a mondókámba;

- Szia!! -köszöntem rá széles mosollyal.
- Hello - köszönt vissza félénken.
- Nem probléma, hogy ide ültem?
- Dehogy, örülök hogy észrevett valaki...-harapta el a végét.

Igazából...az arckifejezéséből nem lehet kiindulni, de a szavaira hagyatkozva, reméltem szimpatikus vagyok neki.
Feldobtam a témát, amiről szerintem sokat lehet beszélni;

- És, családdal mizu? - kérdeztem közvetlenül.
- Nekem nincs családom, a mostoha szüleimmel élek, -válaszolta szomorúan.

Hát...a hírtelen meglepetést nem sikerült elkerülnöm, de tartottam magam a természetességhez.

- Mi történt, ha szabad érdeklődnöm.
- Egykének születtem, tehát testvéreim sosem voltak.
- És a szüleid? - kérdeztem.
- A szüleim elhagytak engem. Árvaházban nevelkedtem, egészen 11 éves koromig. Ekkor vettek ki onnan a jelenlegi szüleim. -felelte.

Most először nézett rám, miközben a választ adta. Ezelőtt végig csak az evésre figyelt. Az evés rá is fért, hisz alacsony és vékony alkatú fiúról van szó. Folytattam volna a beszélgetést, mert magával ragadt a története, de lejárt az időnk....indultunk az erdőbe cserkészkedni.
Köztudott, hogy itt kiemelkedően tehetséges vagyok...a szöges ellentéte Péternek.  Neki nem ment soha, már korábban is feltűnt, de nem segítettem neki...elsiklottam felette.
Viszont ma...ma nem tudtam végig nézni, ahogy szenved a tűzgyújtassal.
Leültem mellé és segítettem neki. Elmagyaráztam mire figyeljen, és hogy milyen praktikákat használjon.
Meg is mutattam azt, hogy én hogyan csinálom, hátha így könnyebben megtanulja.
Végig érdeklődéssel kísérte, láttam rajta, hogy akarja....hát odaadtam neki.

- Most te következel - nyújtottam át a botot.
- Rendben, végülis nem veszíthetek semmit...- mondta.

Próbálkozott vele egy ideig. Többszöri kudarc után is neki állt, újra és újra, míg egyszer csak láttuk, hogy már legalább füstöl a fa, amit töretlenül próbált meggyújtani. Annyira örült neki, mintha egy álma vált volna valóra. Büszkén ránéztem és vidáman el is mentem onnan, mielőtt a nevelő észrevette volna, hogy mást segítek ki.
A nap zárása képpen, együtt vacsoráztunk, persze most is én mentem hozzá, de félmosollyal jelezte, hogy nem bánja.
Eljött a 11óra, fürdés után befeküdtem az ágyamba, és összegeztem magamban a mai napot.
Túlságosan jól sikerült....őt kihasználni képtelen leszek. Igazából tanácstalan voltam, egyszerűen nem tudtam mi legyen a következő lépés.
Talán ezt még a jövő meglepetésére hagyom, lesz ami lesz.