It's just a dream ♡ S.M.

09. - Sing for me

Shawn egy majdnem teljesen üres helyre vitt. Egy roppant elegáns kávézó volt ugyan, de nagyon eldugott helyen volt. Egy két emeletes kocka ház, egy belső udvarban. Vörös padlóval és vajszínű a falakkal. Az alsó szint telis-tele volt süteményekkel és kenyerektől kezdve pereceken át egészen a pizzáig minden volt. Shawn nem állt meg lent, csak egy olasz benyomású alaknak köszönt aki Shawnie-nak hívta és látszólag nagyon örült neki. Csigalépcső vezetett fel, amin előre engedett. Az emelet gyönyörű volt. Telis tele nagy ablakokkal, és egy egész falnyi márkás itallal, fekete sötétbarna bőrből készült, kör fotelekkel. A mennyezetről egy óriási kristálycsillár lógott és mindennek a közepében egy fából faragott zongora állt egy emelvényen. Rajtunk kívül csak két pincér volt fent.

-Így azért egy kicsit kényelmesebb lesz.

Mondta, és le is dobta a napszemüveget, ami addig eltakarta a tekintetét. Engedte, hogy én válasszak asztalt, a zongora mellett levőre esett a döntésem. Nem tudtam levenni róla a szemem.

-Tetszik?

Kérdezte, miután rendeltünk egy-egy különlegességet. Hevesen bólontottam.

-Luigi nagyapja készítette, el akarta adni, de miután meghalt az öreg, nem volt szíve, ezért kiállította ide, hogy játszhassanak a vendégei, ha szeretnének.

-Luigi a tulaj?

-Igen. A bajszos fickó, aki lent állt a pultban.

-Gyönyörű ez a zongora.

-Tudsz játszani?

-Persze. Kiskorom óta tanulok zongorázni.

-Szívesen meghallgatnám, de azt még szívesebben, ahogy énekelsz.

Mézédes hangon beszélt. A pulzusom pedig a háromszorosára nőtt.

-Borzalmas énekhangom van.

-Tudom, hogy ez nem igaz...

Pimasz mosolyt vetett rám, nem tudtam mit mondjak. Végül Shawn törte meg a rövid, de annál kínosabb csendet.

-Lehet, hogy egy kicsit hallgatóztam, amikor Andrew anyukáddal telefonált, meg lehet, hogy megnéztem a személyleírásod.

-Hogy micsoda?

-Mit gondolsz, honnan tudtam, hogy hol laksz?

Ohh. Igaz. Jajj. Most tényleg énekelnem kell? Pedig nagyon be vagyok rozsdásodva...és ha hamis hangon kezdeném? Egyáltalán, hogy nem fogok elájulni?

-Na gyere, énekelj nekem valamit. Anyukád ódákat zengett az angyali hangodról Andrewnak. Hallani akarom!

Átült a zongorapadra. Várta, hogy kövessem. A nyelvem teljesen kiszáradt. Oké biztos nem úszom meg...beadtam a derekam és leültem mellé. Mélylevegő.

-Mit ismersz, amit el tudom játszani?

Egyetlenegy szám jutott eszembe, amiről biztosra tudom, hogy eltudom énekelni.

-Talán a Life of the party-nak tudom a szövegét...

Végre. Az első jó hazugság. Fejlődöm. Azonban azt a zenét sosem adtam elő embereknek, csak akkor próbálkoztam vele, amikor teljesen egyedül voltam otthon. És akkor sem végig. Mindig, akárhányszor próbáltam keserves sírás lett a vége. Mint bármely kísérletem az énekkel kapcsolatban. Persze, nem a szöveggel volt baj, hanem a régmúlt karácsony...újra és újra lejátszódott bennem. Shawn elkezdte a dallamot. Már késő volt megfutamodni...

10 másodpercem volt. A szöveget nem tudtam volna eltéveszteni. Álmomból felkelve is tudom...bár, mellette beszélni is elfelejtettem. Bele kellett kapaszkodnom a zongorába, nehogy elszédüljek. A torkomban dobogott a szívem és a kedves helyből hirtelen minden otthonosság kiveszett.