Ígértük

9. Mire számítottál?

november 19.

Az üzletbe belépve, az első dolog, amit megpillantottam az a ruhadarab volt, amit már olyan régóta kerestünk.

- Jungkook, nézd! Ott van egy olyan ing – fogtam meg az említett kabátjának az ujját és előre mutattam.

- Mina, megmentettél! - sietett oda lelkesen. – Mit gondolsz, mekkora kell ebből?

- Azért próbálj fel kettőt is, a legjobb méretet kell megtalálnunk.

- Igazad van. – Kis keresgélés után felkapott két akasztót, az azokon lógó ruhákkal. - Jössz te is?

- Megvárlak az öltözők előtt. – indultam el utána.

Miután a fiú eltűnt a fekete függöny mögött, a táskámból fojtott rezgés szűrődött ki. A cuccaim közé kotortam és kikaptam a telefonomat. A képernyőn Jimin neve villant fel. Meglepetten nyitottam meg az üzenetküldő alkalmazást, hogy elolvassam a levelét, mert már lassan két hete nem hallottam felőle.

Jimin: Mina

Én: Hali

Jimin: Minden rendben?

Jimin: Írni akartam neked de elfoglalt voltam és mindig elfelejtettem. Sajnálom

Én: Jungkook említette mennyi minden történt

Én: Semmi baj ^^

Jimin: Jungkook?

Én: Itt van velem. Eljöttünk vásárolni, mert régóta láttam már

Gyorsan elküldtem az üzenetet és lezártam a mobilomat, mert a fiú félrehúzta a függönyt.

- Mit szólsz? – húzta ki magát, miközben a csuklójánál kezdte igazgatni a gombokat.

- Ez a minta nagyon tetszik. Jól néznek ki rajtad ezek a fajta ruhák – nyúltam oda, hogy segítsek neki, miközben végignéztem rajta.

A fekete motívumok kiemelték a szeme sötét színét és a bő, fehér ruhadarab nagyon jól állt neki.

- Már régebb óta kerestem egy ilyen inget. Amikor Jiminnel Japánban néztem, nem találtunk, ezért még itt is meg akartam próbálni – mesélte és ahogy a csuklójánál sikerült becsúsztatnom a picinyke gombot a lyukba, kihúzta magát és megmozgatta a karjait.

- Elég kényelmes? – kérdeztem, őt vizslatva.

- Meglepően az.

- Akkor vedd meg mindenképpen. Jól áll.

- Köszi – mosolyodott el a maszk alatt. – Akkor ez velünk jön.

A telefonom megint vibrálni kezdett és ezt most a fiú is észrevette.

- Ki az? – nézett kíváncsian a képernyőre.

- Csak Jimin.

Megnéztem az üzenetét, miközben levettem a sálamat, mert kezdett fülledt lenni a levegő a boltban.

Jimin: Szóval mi a helyzet? Jobban érzed már magad?

Én: Azt hiszem...

Elszomorodtam, ahogy eszembe jutott Taehyung és a magányosan töltött két hét. Ugyan Jimin még írt nekem az első napokban, hogy „Biztosan túl leszek rajta", „Ne szomorkodjak", „Nem sokára beszélünk", de aztán egyszer csak nem küldött több levelet. Igaz, hogy az éjszaka, mikor nálam aludt, többet is segített, mint ahogy azt ő valaha is gondolta volna, mégis, a rákövetkező napok üresen és fájdalmasan teltek.