-Maga biztosan egy angyal. -mondja Mrs. Taylor. - Csak az angyalok lehetnek ilyen megnyugtatóak.
-Csak a munkámat végeztem- mondom kedvesen, és megsimogatom az öreghölgy jobb karját óvatosan, nehogy kárt tegyek az infúzió bekötésén. Habár Mrs. Taylornak mindegy is lenne, hiszen az igazi orvosok szerint pár perc múlva meghal. Ezért is hívtak engem, a kórház egyetlen pszichológusát, hogy közöljem a nénivel a szomorú tényeket, és megnyugodva térjen át a másvilágra.
- Hogy is hívják kedveském? - mondja kedvesen Mrs. Taylor. Nem lepődtem, hogy nem emlékezett a nevemre, a legtöbben nem szoktak.
- Sigvin Hild – mondom kedves mosollyal az arcomon. Mrs Taylor még hümmögött valamit, ami talán egy köszönöm lehetett, majd lassan lecsukta a szemét, még utoljára egy nagy levegőt vett, mellkasa megemelkedett, az ágyamellett található szívmonitor hangos csipogásba kezdett, jelezvén, hogy a néni szíve hamarosan leáll, végül egy gyenge sóhaj kíséretében elhagyta az élők sorát. Pár másodpercig még néztem az öreghölgyet, és irigyeltem. Csodálatos élete lehetett, hogy ilyen megnyugodva távozott közölünk. Szája mintha felfelé görbülne, amiról eszembe jut, hogy biztosan a mennyországba került. Közelebb léptem az ágyához, és az ágy oldalához erősített műszeren megnyomtam a nővérhívó gombot, miközben Mrs. Taylor aktájába beírtam a halál időpontját. Hamarosan nyílt a kórházi szoba ajtaja, és belépett rajta Doug, a patológus.
-Ezt hamar elintézted- mondja mosolyogva, miközben húzza maga után a kis kocsiját, ahol már a fekete hullazsák már elő van készítve.
- Könnyű dolgom volt. -mondom elgondolkodva- Nélkülem is készen állt a halálra.
Doug elkezdte lekapcsolni a gépeket, és a drótokat leszedni Mrs. Taylor-ról, így úgy gondoltam, ideje mennem. Itt már az én tudásomnak nincs haszna. Kiléptem a szobából, kezemben a kórlapokkal, és egyenesen a nővérpulthoz mentem.
-Itt van Mrs. Taylor aktája. -nyújtom oda az egyik nővérnek.
-Kit érdekel? - vonta meg a vállát, majd a nyakába akasztotta a sztetoszkópját- Tegye a többi közé.
Rábökött a pult szélén található hatalmas méretű akta kupacra, és elszaladt az intenzívosztály fele.
Sóhajtva helyeztem el a kupac tetején ennek a jólelkű néninek az aktáját. Nem ezt érdemelte.
-Kajás vagy? - jött a hátam mögül egy kérdés. Megfordultam és Douge épp akkor tolta be a liftbe hullazsákba burkolt Mrs. Taylor-t. Nagyot sóhajtottam.
- Nem vagyok éhes... -ráztam meg a fejem. Doug rosszallóan csentitett a nyelvével.
- Hild! Ne legyél ennyire szentimentális. Energiára van szükséged. Ez orvosi utasítás- teszi fel fenyegetően az ujját.
-Patológus vagy- mondom szende mosoly kíséretében.
-Az is orvos. - vonja meg a vállát nevetve. - De komolyan mondom. Elintézem az öreglányt, és találkozzunk az étkezőben.
-Rendben. -bólintok megadóan. - Ahogy akarod.
Douge arcán elégedett mosoly suhant át. Megvakarta barna, bozontos arcszőrzetét és bezárta a liftajtót. Esetlenül beültem a nővérpult mögé, és külső szemmel kezdtem el nézni a kórházat. Mindenki itt van. A sarokban aggódó szülők, akik azért bújtak el, hogy gyermekük ne lássák, hogy félnek. A kapkodó nővérek, akik egyszerre akarnak ellátni mindenkit, legnagyobb ismertető jegyük, hogy az egyik helyről a másikra szaladnak. A fiatal gyakornokok, akik rettegnek. Mindentől és mindenkitől. A betegeiktől, hogy nehogy rosszul kezeljék, és a szakorvosaiktól, akik keményen bírálják és kínozzák őket, mondván, ők is így kezdték. És ott vannak a nagykutyák. Lassan sétálnak, megmutatva, hogy ők megtehetik, hogy ne siessenek. Fehér köpenyük, szinte hófehér, bármelyik mosópor reklám örömmel használná fel ezt valamelyik reklámjukban. A szakorvosok. És még van valaki, aki még a szakorvosoktól is fentebb áll a ranglétrában. A főorvos, Dr. Merrick. Ő már csak divatból hordja a fehér orvosiköpenyt, alatta öltönyt visel, de szerepe az orvoslásban már csak jelképes. Leginkább a gazdag embereknek mesél és hízelgi be magát, hogy a kórház támogatás kapjon. Ahogy néztem, ma este sincs másképp. Egy magas, vékony, öltönyös férfivel beszélgetett. Dr. Merrick arcán a szokványos tenyérbemászó arckifejezés ült. Szegény gazdag ficsúr, még valószínűleg nem tudja, de a bemutató túra után Dr. Merrick irodájában megisznak egy kis konyakot, hogy utána egy zsíros csekket hagyjon itt. Az összes potenciális adományozót rá lehet venni ezzel. Dr. Merrick elkezd nevetni, majd meg akarja paskolni a hátát a férfinak, de az elhúzódik és elfordul tőle. Ekkor látom meg az arcát. Hófehér bőre van, hosszú fekete haja, ami egy laza kontyban összefogva áll. Finom arcvonásai miatt egy porcelán babához hasonlítanám, viszont a szemében van valami olyan tűz, ami felkelti az érdeklődésemet. És akkor tűnt fel, hogy egy ideje már nem Dr. Merrick-re figyel Ő se.
Hanem engem néz a váróterem másik végében.
Pont engem.
YOU ARE READING
Fire and Ice /Loki ff/
Fanfiction"Mindannyiunkban van világosság és sötétség. Káosz és rend. Tűz és jég. E kettőnek a találkozásából született meg a változás. A változás sose kényelmes vagy könnyű, de ez az élet velejárója. És ez az, ahol az általunk ismert élet elkezdődött, ahogy...
