//Kóbormacska// befejezett

//14 A nedves álmok hátrányai//

Luhan szemszöge

- Mi van...ha nem voltam teljesen őszinte veled? - kérdeztem tőle. Olyan hirtelen kérdeztem, hogy még én sem fogom fel.

- Mire gondolsz? - nézett rám zavarodottan. 

- Mikor...azt mondtam, hogy nem tudom átérezni azokat, amiket te. - alig tudom burkoltan kifejezni magam. Mármint, nem akarom úgy bevallani neki, hogy "Szia Sehun! Képzeld! Hazudtam neked. Beléd vagyok zúgva. Melegebb vagyok egy homokos tengerpartnál. Járunk?". Mert az egy kicsit abszurd lenne.

- LuHan. Őszinte választ kérek tőled. - nézett az eddiginél is mélyebben szemeimbe - Belémszerettél?

Két út áll előttem:
A rövid és egyenes "igen",
Vagy a hosszú és kanyargós...amit én választottam.

- Tulajdon képpen...én...nem is igazá~ - ezzel bumm!

Ajkaimra tapaszzotta övéit. Egy pillanat...mi? MI MOST CSÓKOLÓZUNK? HA ÖSSZEÉR A SZÁNK, AZ ANNAK FELEL MEG, NEM? Úr Isten! Úr Isten! Nyugodj le LuHan! Ne halj meg azonnal! Ráérsz akkor, ha vége lesz. 

És vége is lett. Felemelkedik az arcomtól, majd kuncogva megszólal.

- Tudod...sokkal jobb lenne, ha te is beszállnál... - pillant félre szégyenlősen a mondat közben. MÉG Ő SZÉGYENLŐS?!?

- Oké. - ennyit mondtam, majd két arcát megragadva ismét rátapadtam ajkaira.

Ahhoz képest, hogy először csinálom, - szerintem - elég jó vagyok. Mármint...nem áll meg, hogy "hagyjuk abba, mert szar vagy" vagy valami.

Aztán újból elhúzódott...

- Ezt vegyem igennek? - mosolygott rám.

- Csa-csak nyugodtan. - most már muszáj lesz felülnöm, hogy ne húzódjon el újra. Hát, ez a tervem sem sikerült. Gondolom Sehun azt hitte, hogy ennyire benne vagyok, hogy így közeledek hozzá, mert egy tapodtat sem mozdul. 

- Már nem vagy álmos mi? - ja tényleg...én elvileg fáradt vagyok. Gyakorlatilag meg úgy felpörögtem, mint egy Duracel nyuszi. 

Hát még mikor megéreztem valami nagyon puha dolgot ajkaimon. Másabb volt a tapintása, mint az ajkának. Azok simák és puhák voltak. De ez valami...picit érdes és... EZ A NYELVE! BASSZUS!
Ezúttal én húzódtam el tőle ijedt tekintettel fürkésztem arcát.

- Mi-mi a baj? Túl gyors? Nem akarsz még? Oké. Megértem. Hisz...még csak tizenhét vagy. - hadarta mentegetőzően. Vagyis nem magát mentette, hanem engem a "de gáz vagyok" érzés elől. Ez kedves volt tőle. - Ma-majd szólj, ha készen állsz rá. Vagy...nem. Biztos nem fogsz elém állni azzal, hogy "na nyelvesezzünk"... - vakarta tarkóját kínosan, majd rám pillantott. Látva a cinóber színű arcomat, lezárta mondanivalóját - Jó éjt Lulu! - mondta zavartan, majd kisietett a szobából. Lulu. A szüleim hívtak így fiatal koromban. Mármint, amikor ennél is fiatalabb voltam.
És még csak most esett le, mit tettem, illetve tettünk az imént.

Én...bevallottam neki...hogy... hogy...SZETSÉGES ISTENEM! Most már hivatalosan is bármikor seggbe rakhat. Feltéve, ha pedofília miatt le akarja csukatni magát. Nem hiszem el... Az egyetlen mentsváram az életkorom?

Ez szégyen LuHan. Elintézni meg megint nem tudom. Vegyem neki elő a Három Centis Pusztítót? Utána tegyem vissza? Olyan macerás... 

Az egész életem olyan macerás...

Szegény Sehun meg sírva fakadna. Na nem a félelemtől.

- LuHan...van egy kis gond. - dugta be a fejét az ajtó egy résnyi nyílásán, mire megugrottam egy pöppet. - Elromlott...a kanapé. Nem tudok rajta aludni.