Sorscsapás

0.Rész

Sötét van . Félek. Anyát akarom. Zsibbad a kezem és hideg van. A szememet nem tudom kinyitni , de valami melegség felkúszik a lábamon és végül betakarja a testemet. Olyan mint a tavaszi napfény amikor az arcomra süt hintázás közben. Biztos anya takart be . Legszívesebben az örökkévalóságig ebben a puha érzésbe burkolózva maradnék. Ekkor belém hasított egy tompa távolinak tűnő hang.
-Harlod vigyázz ott jön egy ko...
Karamboloztunk. Apa nem figyelt és karamboloztunk. Nekünk jött egy furgon amikor apa épp a rádión vette fel a hangerőt, mivel a kedvenc száma ment. Anya sikoltását hallom és csend. Fel kell ébrednem! Meg kell találnom anyát, meg kell néznem jól van-e! Nem aludhatok ilyenkor. Ki akarom nyitni a szemem de nem megy. A szememen mint valami papírnehezék ül a sötétség és csak nehezebb és nehezebb lesz, már szinte fáj. Ekkor a kétségbeesésem zavaros tornadóját átvette valami kellemes csendes szellő, és elnyelt a sötétség.

                               ®

Pi. Pi. Pi. Mi ez a csipogás ? Nem hiszem el biztos bekapcsolva hagytam az ébresztőt. De amikor meg akartam mozditani a kezem éles fájdalom hasított a jobb csuklómba, erre kipattantak a szemeim. Aztán be is csuktam mert rossz helyen ébredtem, nekem a szobámba kéne lennem ehelyett egy....kórházban vagyok? Mégegyszer kinyitottam a szemem ugyan ott voltam. A levegőben tömény fertőtlenítő szag terjengett. A falakat fehérre meszelték , az ablak előtt fehér csipkefüggönyt lebegtetett a szél, melettem egy gép épp a szívem ritmusára csipogott. Az egyetlen színesnek mondható tárgy egy barna teljesen újnak látszó fotel volt a szoba egyik sarkában. Az ágyam előtt egy kedves arcú barna hajú nővér állt, aki miután észrevette a nyitott, ijedt szemeim kedvesen rám mosolygott.
-Ó de örülök, hogy végre felébredtél mindjárt szólok is a doktor úrnak.-mondta, majd kisietett az ajtón.
Nem sokkal később egy idősebb, fehér köpenyes úr sétált a szobámba aki egy mosoly kíséretében megkérdezte hogy vagyok és hol fáj. Ekkor rá kelett eszmélnem, hogy lüktet a fejem és minden egyes levegővételért keményen meg kell küzdenem a nyilaló fájdalommal. El is mondom neki, erre csak mormog és bólogat majd szól a nővérnek ,hogy csöpögtessen az infúziómba valami fura nevű gyógyszert. Itt legszívesebben meg állítanám az időt, mert amit ezek után az orvos elmondott nekem egy borzalmas, iszonyatos rémálomhoz hasonlít amiből legszívesebben felordítva anya karjaiba rohannék. De ez nem egy buta kis álom. Ez a kemény és brutális élet amit ebben a percben szívesen eldobtam volna csak, hogy lássam anyát. De nem tehetem, nem lehet, mert anya halott. Meghalt, nincs aki vigyázzon rám ha beteg vagyok. Nincs aki reggelente karamellás tejet főzzön nekem iskola elött. Nincs kinek elmondanom, hogy a fiúk folyton kigúnyolnak amiért inkább a lányokkal barátkozom. A szüleim halottak és én élek. Anya halott és nekem élnem kell. Bárcsak ne kellene. Mire felebukkantam a gondolataim tengeréből, már csak én voltam a szobában így lefeküdtem és sírtam. A napjaim nagy részét az unalmas kis szobába töltöttem . A fehér köpenyes úr mindig ki akart rángatni a kertbe, hogy "gyorsabban" gyógyuljak, de az az igazság, hogy testileg már alig fájt valamim. A szívem viszont apró darabokban hevert mindenütt és nem győztem összeszedegetni az éles szilánkokat.
Három hét múlva kiengedtek a kórházból, és miután semmilyen rokonom nem volt anyuékon kívül, így autómatikusan gyermekotthonba kerültem. Az a nap óta egyetlen könnycsepp sem hagyta el az arcomat. Erősnek akartam látszani anya miatt, hogy ne csalódjon bennem.