Fanfiction fordítás: Az a három szó (Those Five Words)

38. fejezet

A fordítás az író, Damn you Kylie engedélyével történik!

Az eredeti történetet itt találjátok: https://www.fanfiction.net/s/11706049/38/Those-Five-Words

TRIS

Úgy döntök, korán lefekszem. Annyira örülök, hogy Tobias és én kibékültünk. Vagy legalábbis arrafelé tartunk. Egyikünknek sem volt könnyű, és még mindig van mit rendbe hozni. Lefekszek, és úgy teszek, mintha már aludnék, amikor a többiek kezdenek lassan beszivárogni. Még mindig dühös vagyok amiatt, ahogyan Will és Christina reagált. Az nem igazán érdekel, hogy Peter mit gondol rólam.

Nem tudok elaludni, annyi minden jár a fejemben. Felkelek, hogy igyak egy kis vizet. Nem vagyok szomjas, de csinálnom kell valamit. Azon gondolkodok, hogy megkeresem Tobiast, de aztán meggondolom magam. Éppen az ivókút fölé hajolok inni, amikor érzem, hogy hátulról megragad valaki.

Sikoltozni kezdek, de egy kéz befogja a szám. Szappan illata van, és elég nagy ahhoz, hogy a fél arcomat betakarja. Kapálózok, de túl erősen tartanak, így inkább beleharapok az egyik ujjába.

- Aú! – kiált fel egy nyers hang.

- Pofa be, és fogd be a száját. – A hang magasabb és tisztább, mint az átlagos férfihang. Peteré.

Egy sötét szövetcsík takarja el a szemem, és egy újabb kéz köti meg a tarkómon. Levegőért kapkodok. Két kéz tartja a karomat, és húz előre, egy van a hátamon, ugyanabba az irányba lököd, és egy van a számon, megakadályozva, hogy kiabáljak. Három ember. Fáj a mellkasom. Egyedül nem bírok el három emberrel.

- Kíváncsi vagyok, milyen, amikor egy Szerencsétlen kegyelemért könyörög – mondja Peter vigyorogva. – Mozgás!

A számon levő kézre próbálok összpontosítani. Kell lenni valaminek benne, ami segít beazonosítani. A személyazonossága az a probléma, amit most meg kell oldanom. Meg kell oldanom, különben pánikba esek.

A tenyér izzadt és puha. Összeszorítom a fogam, és az orromon át lélegzem. A szappan illata ismerős. Citromfű és zsálya. Ugyanez az illat lengi körül Al ágyát. Egy kő keletkezik a gyomromban.

Hallom a sziklának csapódó víz robaját. A szakadék közelében vagyunk – felette lehetünk, a hang erejéből ítélve. Összeszorítom az ajkam, hogy ne kiáltsak fel. Ha a szakadék felett vagyunk, akkor tudom, hogy mit akarnak tenni velem.

- Emeld fel, gyerünk!

Kapálózok, és közben érzem, hogy a durva bőrük az enyémet súrolja, de tudom, hogy hasztalan. Sikoltozok is, bár tudom, hogy senki sem fogja meghallani.

Túl fogom élni a mai napot. Túlélem.

Kezek tolnak körbe és fel, és a gerincem valami hideg és kemény tárgynak ütközik. A szélességéből és a formájából ítélve egy fémkorlát. Az a fémkorlát, ami körbefut a szakadék körül. Levegő után kapkodok, és vízpermet éri a tarkómat. A kezek átnyomnak a korlát fölött. A lábam elemelkedik a földtől, és csak a támadóim tartanak meg, hogy a vízbe ne zuhanjak.

Egy erős kéz tapogatja a mellemet.

- Te tényleg tizenhat éves vagy, Szerencsétlen? Alig tizenkettőnek érezlek. – A többi fiú nevetni kezd.

Epe tolul a torkomba, és nyelek egyet, hogy megszabaduljak a keserű íztől.

- Várj, azt hiszem, találtam valamit! – Tovább tapogat. A nyelvembe harapok, hogy elfojtsam a kiáltást. Még jobban nevetnek.