The new girl in Derry//Magyar//IT fanfiction(átírás alatt)

1.

Hogy mégis mit várok a 89-90-es tanévtől?
Hogy őszinte legyek semmit. Sose voltak barátaim, ez meg ráadásul egy új hely, tetmészetesen pedig röpke két héttel kezdem később az iskolát kortársaimnál. Ennek pusztán a költözés és anyuék válása az oka.

Egy éve romlott meg a kapcsolatuk, azóta csak ügyvédek jelenlétébe találkozhat velünk apa és anya olykor beszél vele szintén két szót mint én és testvérem, William.
Mellesleg Will tíz éves, mégis egész nap én pesztrálom, míg anya az éjjel-nappaliban dolgozik a mozival szemben.

Ő a leggyönyörűbb nő akit ismerek, és ezt nem azért mondom mert az anyám. Minden adottsága megvolt hogy híres modell vagy színésznő legyen, de.
És itt van az az ominózus de szócska ami megrekesztett mindent.

Apám.

Harold Johnson, a gazdag üzlet ember, aki az emberek lelki világával cseppet sem törődik, a családjáról ne is beszélve. Épp hogy tudunk bérelni egy lakást, és anya így is halálra dolgozza magát. Jobb hogy elváltak, állandóan veszeledtek. Apa azt mondta anyának hogy semmit sem ért volna el nélküle, anya meg minden létező hibályát-melyekből volt vagy egy tucat-felhánytorgatta neki. Egyik sem volt jogos, csak a válás.

De mindegy is, már megint csak elkalandoztam a múlton, gratulálok Barbara.

Reggel, azaz szeptember 21.-én vekkerem hasogató sírása keltett, mely kérlelte hogy  akár ledobva az emeletről, de bárhogy máshogy csak kapcsoljam ki. Én ennek eleget téve a falhoz vágtam, mire kivágódott az ajtóm és anyám mérges tekintete fogadta az amúgy is csodálatos hangulatom

-Hányszor mondjam még, hogy ez nem a mi házunk?-üvöltötte, kezébe vette az órát és óvatosan lerakta az író asztalra-Neked mi baj van ott bent?-át pillantottam a másik ágyra, melyen Will nyitogatta szemeit

-Bocsánat!-sütöttem le szemeimet. Pedíg úgy vissza szóltam volna neki, de most nem, nem hiányzik egy kék-zöld folt se orcámról. Válrándítás kíséretében kisétált és elindult munkahelyére, feltételezem én, mivel hangosan felbőgött rozoga autónk motorja.

-Gratulálok! Most gyalogolhatunk!-puffogott öcsém, ki szavakba nem önthető fáradság tengerben úszott

-Amúgy sem vitt volna el!-sétáltam ki már kikészített ruháimmal a fürdőbe. Gyorsan magamra rángattam gönceimet, felkaptam táskám és örömmel konstatáltam, hogy Will is kész-Az lett volna az indoka, hogy van lábunk meg amúgy is nagyok vagyunk már!-forgattam meg szemeimet és letrappoltam a lépcsőn. Biciklivel indultunk a jó tíz percet igénybe vevő útnak, a Derry-i általános iskola és gimnázium felé. Egész héten, mióta itt vagyok, csak ezen gondolkoztam eddig. Miért itt?! Az út is így telt, természetesen. Amikor a sulihoz értünk már becsöngettek, ami hát valljuk be nem igazán izgatott engem Willel ellentétben, aki seperc alatt már bent is volt a suliba, nélkülem. Nem siettem el a dolgot, hisz ha már kések nem mindegy mennyit?! Szóval leraktam a biciklimet a bicikli tárolóba és megindultam a terem felé amit anya vagy három napja említett. E201, asszem'.
Kicsit szaporábbra vettem lépteimet és hát nem is figyeltem, így sikeresen neki csapódtam valakinek. Egy rövid barna hajú fiú, zöld kockás inget és kék rövidnadrágot viselt, tök átlagosnak tűnt.

-B-bocsi!-dadog, jézusom ezt a megfigyelést még egy három éves is megteszi

-Semmi baj, amúgy is én nem figyeltem!-vakartam meg zavartan a tarkómat, igazság szerint mentem volna tovább, de láttam rajta, hogy mondani akar valamit

-Bill vagyok!-bökte ki nagy nehezen, mögötte gyors léptekkel és zavaros arc mimikával jelent meg még három fiú

-Barbara, de haveroknak csak Barb!-mondtam, ezen pedig fel kuncogott, bár halvány lila gőzöm sincs miért tette. Közben a másik három is mellénk ért

-Na mi van Bill? Becsajoztál?-karolt az említett fiú vállába egy szemüveges srác-Ha meg nem!-tartott enyhe hatás szünetet-Richard Tozier vagyok szépség! De neked csak Richie!-kacsintott egy hatalmas mosoly kíséretében. Az előbb elhangzottakat csak egy szem forgatással jutalmaztam, mellyen a többiek Richiet kivéve felnevettek

-Barbara vagyok!-mondtam közömbösen-Fiúk, most mennem kell!-intettem és már indultam is el, de Richie vissza húzott a csuklómnál fogva

-Új vagy!-jelentette ki unottan-Csak nem E201?-kaján mosoly jelent meg arcán amint látta sokkos arc kifejezésemet-Akkor te most szépen velünk jössz!-kacagott fel vidáman és jobbjával maga mellé húzott és semmi képpen el nem engedett volna.
Én meg kb két másodpercig bírtam a rugkapálást

-Amúgy én Stanley vagyok, Ő meg itt-mutatott a göndör fiú egy nálunk jóval alacsonyabb vékonyka fiúra-Eddie!-intettünk egymásnak és bementünk a terembe, ahol természetesen nem kis fejmosást kaptunk-főleg én-majd leülhettünk.

Mit hoz az élet ki mellett volt csak hely? Richard Tozier padtársa lettem, és nem volt választásom.