Shangri-La

3. A vörös kamélia féltékeny a szépségedre

Az ifjú kékruhás a lány megsokszorozódott könnyeit látva tanácstalanul nézett körbe a folyosón, hátha valaki épp arra jár, aki tudja, hogyan segítsen. Az, hogy fogalma sem volt róla, hogy nyugtasson meg egy síró lányt, csak egy volt a problémái közül. Azt se tudta, ki ez a lány, és egyáltalán hogy került ide, így a fejében egy hang egyre csak azt súgta neki, hogy menjen tovább, mintha nem is látta volna. Csábító ajánlatnak tűnt, mégsem tartotta helyesnek csak úgy magára hagyni, ezért maradt.

Lassan megközelítette a lányt, és leguggolt hozzá. Az agyában lévő rozsdás fogaskerekek úgy mozogtak, mint még soha; vigasztaló szavakat keresett.

- Öm... hé... ne sírj... (?) Semmi baj...(?) - Még ő maga sem tartotta megnyugtatónak, amit mondott, de mindent megtett, ami jelenleg telt tőle.

Igazán meglepte, amikor Lei a szemeit törölgetve felnézett rá. Minden bizonnyal a lány is arra számított, hogy szó nélkül továbbmegy. Hogy ezt a jelentőségteljes pillanatot megragadja, a szavak helyett az ifjú most a kezét nyújtotta. Lei nem töprengett sokat, megfogta a felé nyújtott kezet, és hagyta, hogy felemeljék. Újra talpon állva, csillapította a zokogását, és megköszönte a segítséget.

- ...Leo - mondta az idegen hirtelen, és Leinek időbe telt, mire összeállt benne a kép, mi is ez az információ.

- Oh, örülök, hogy megismertelek, Leo - válaszolta, még ha nem is volt teljesen biztos abban, hogy ez a találkozás valóban örömteli-e. Annyi biztos volt azonban, hogy Leo tekintete messze több melegséget és nyugalmat árasztott, mint bárkié, akivel eddig itt találkozott. - Az én nevem Lei.

- Mit csinálsz itt? - kérdezte Leo, mert biztosra vette, hogy még nem találkoztak, amit különösnek tartott.

- Ezt én is szeretném tudni... - sóhajtotta Lei.

Néhány másodperc csend következett, amit Lei gyomrának korgása tört meg. Belegondolva, nem is emlékszik, mikor evett utoljára. Leo gyorsan cselekedett, miután meghallotta az éhséget jelző hangot.

- Gyere! - mondta kézen fogva a lányt, és elindultak az étkező felé. Oda, ahonnan Lei nemrég kimenekült, viszont hiába tiltakozott és kapálózott, Leo fogása biztosan tartotta. Nem szólt egy szót sem, csak ment céltudatosan.

Az ajtóhoz érve Lei már feladta az ellenállást, és felkészült rá, hogy újra szembenézzen N-nel, de a terem üresen állt.

- Hova tűntek a többiek? - kérdezte, de Leo csak megvonta a vállát, és leült az asztalhoz. Lei kis habozás után követte a példáját, és leült vele szembe, majd mivel kínozta az éhség, mindketten enni kezdtek.

Egy ideig semmilyen más hang nem hallatszódott, de mikor majdnem befejezték a reggelijüket, Leo ismét megkérdezte Leitől, hogy került ide. A lány mély levegőt véve összeszedte a gondolatait, és röviden elmesélte, mi történt vele és Aikával, mióta a gépük kényszerleszállást hajtott végre.

- Szóval odakintről jöttél. - Leo számára úgy tűnt, ez a legérdekesebb részlet. - Még sosem jártam kinn.

- Komolyan?

- Én és még néhányan már Shangri-Lában születtünk. Csak ezt a helyet ismerjük.

- És nem akartok elmenni innen? Nem érzed magad bezárva?

- Nem. Jó itt. - Leo arcán teljes közömbösség látszódott. Lei nem értette, hogy lehet elégedett valaki egy ilyen élettel, de úgy döntött, nem kérdezősködik tovább.

- Nekem viszont muszáj hazajutnom.

- Miért?

- Mert várnak.