It's just an illusion(Amour sucré x Eldarya)

Prológus

Először csak álmomban láttam.

  A lilás szemek szinte a lelkembe láttak. Már nem emlékszem mit mondott arra sem, hogy hol is vagyunk. Még csak a nevére se.Csupán a szeme maradt meg. És az arca. Minden vonása, a mosolya, a hangja, szürkésbarna hajának hullámos zuhataga amint gyengéden a vállára bomlott.Akár ki is ő, melegséggel tölt el. Persze nem a felnőttes módján. Hanem mint ha egy régi barátomat látnám vagy csupán egy darabot magamból.

Ring-Ring

  Aztán a csengő felkeltett.Matek óra volt, ilyenkor gyakorta elbóbiskolok. Castiel nem szokott felkelteni sőt, ha úgy adódik, ő is velem alszik a hátsó sorban. A tanár már megszokta. De mostanában libabőrösen kelek. Ugyanezt álmodom, és minden álommal kirajzolódik az arca. De nem ugrik be, hogy honnan ismerem. Csak ismerem. Sokszor lerajzoltam milyen is. Egyik alkalommal a ruháját is sikerült papírra vinnem: egy pink nyári ruha, fehér dzsekivel és egyszerű bokacsizmával. Nincs rajta semmi extra, de nekem mégis különleges. De bárkit kérdeztem, rokont, ismerőst, barátot... senki nem ismeri. Egyszer még a padlásra is képe voltam felmenni, dacára annak, hogy súlyos arachnophobiám van, és a puszta gondolat is megrettent, hogy fent lapul egy nyolclábú.
  Ám hiába, semmi. Se egy kép, se egy idézet, de még csak egy nyamvadt gyerek rajz sem, ami igazolná azt, hogy Ő valóban létezik. Lehet csak az utcán láttam és annyira megragadt, hogy azóta vele álmodok.

Fogalmam sincs

  - Hé Reb, van programod ma délutánra? – szakított félbe a gondolkodásban Cast. Lazán mellém állt a buszmegállóban, ahova szótlanságba burkolódzva kikúsztam. A vörös hajú srácra nézek. Elidőzök egy kicsit az arcán, majd megcsókolom, ezzel is időt nyerek magamnak, hogy átgondoljam, hogy ma mik is a terveim. Azt hiszem semmi.
  - Még nincs tervem, ha csak te nem szervezel valamit. – újra arcának élére simítok. Szemeibe nézek. A szívem minden egyes alkalommal zakatol, amikor vele vagyok. Azt hiszem ez a szerelem. Mondjuk, nem sok ideje járunk együtt, de Debora feltűnése és hanyatlása óta egyre intenzívebbek az iránta érzett érzelmeim. Legyen ez a szeretet az öröm, helyenként a harag. Igen, képesek Castielel egész ékszaka veszekedni, hogy utána másnap reggel a suli előtt a karjaiba kérjek bocsánatot. Vagy ő az enyémbe. Mindegy mit teszünk, valahogy nem tudunk egymásra IGAZÁN haragudni. Talán mert mindketten ugyanolyanok vagyunk. Ez nem mellesleg a külsőnkön is látszik.
  De mit is mondhatnék a magamról? 172 centis seggberúgó világbajnok vagyok. A hajam eredeti színe fekete, de 14 éves korom óta vörösre van festetve. Mondjuk egy fél éve fogadásból ki is szőkítettem alul. És felnyírattam bal oldalt. Ehhez társul még a szintén bal fülembe szúrt piercingek és fülbevalók. Persze, itt még nem álltam le, nagyon macerás repülővel közlekednem. Ugyancsak lövettem egy vasat a nyelvembe, egyet az oromba, kettőt a számba és hármat a bal szemöldököm fölé. Azért mindig bal oldalt, mert pont azt az oldalt nem takarja a hajam. A tetoválásaimról, a szakadt ruháimról és az acélbetétes Martens bakancsomról már szót sem ejtek. Könnyű elképzelni Castiel mellett.
  Ezért se nagyon értettem a többiek döbbenetét, amikor egyik napról a másikra bejelentettük, hogy már mindketten foglaltak vagyunk. Főleg, hogy tökéletesen kiegészítettük egymást. Ő utálja Nathot, én Ambert. Ő imádja a kutyákat, én a macskákat, de az én macskám képes vetekedni egy kutyával. Ő gitározik, én a szintetizátor mögött vagyok naphosszat és komponálom néha magam, néha Lisander segítségével a banda új dalait. És az anyja kedvel. Ami igen, első ránézésre nem számít semmit. Ó pedig de. Nagyon is számít. Azt nézve, hogy Deborát utálta.
  - Arra gondoltam, hogy ma a banda után kimehetnénk a falunkhoz fújni.
  - Szóval ne hagyjam otthon a zsákot se? De most ne szipuzd meg a festéket, mert legutóbb majdnem mentőt kellett hívni hozzád. Nem volt vi-

  Megakadt a szavam. Átnézve egy pillanatra a válla felett egy lányt véltem felfedezni a tömegben a túloldalon. Ugyanaz az arc, ugyan az a haj és azok a szemek.

Ő az

A pulzusom hirtelen ugrott az egekbe, egy kicsit megrogytam és hátra léptek.
  - Reb jól vagy?
  Nem válaszoltam. Elengedtem és szinte transzba esve bontakoztam ki a karjaiból. Gondolkodás nélkül léptem le a padkáról a kocsik közé. Még hallottam, ahogy Castiel káromkodik egy sort, és futni kezdtem. Csak akkor eszméltem fel egy pillanatra, amikor egy kocsi a lábamnak koccant. Oké, a fájdalom felkeltett. És persze a hangos dudálás. Cast utánam futott, elkapta a felkaromat, de ekkor elrántottam a kezem. Ismét futni kezdtem, láttam merre ment. A víz levert, a lábamban lüktetett a fájdalom. Nem, csont biztos nem tört tudom milyen is az. Ezért ismét futni kezdtem. De ahogy a tömeg nőtt, úgy vesztettem szem elől és rogytam le a belváros kellős közepén reszketve. Torkomat a pánikroham fojtogatta. Ki akartam mondani a nevét. Nem, nem tudtam mi a nevét. De valahol a lelkem igenis is tudta. De mégsem bírtam kimondani. Így csak sírni kezdtem. Néhányan megbámultak, a többi rám se hederített.

  Végül arra kaptam fel a szeme, hogy Cast elém guggolt és két keze közé vette az arcom. Na, kész! Most tuti kattosnak hisz! Biztos rá fog kérdezni. Hogyan mondjam neki? „Bocs drágám, hetek óta egy csajjal álmodok és megpillantottam a tömegben"? Biztos út a szakítás fele.
  De Castiel nem kérdezett. Látta, hogy reménytelen próbálkoznia, képtelen vagyok összerakni egy épkézláb mondatot. Inkább a karjaiba vett és elindult velem haza. Én meg szépen lassan álomba sírtam magamat a karjaiba.

***

Az ágyamban keltem. Most nem volt álmom. Nem is álmodtam semmit. De a fejem zúgott és éreztem, hogy szétmegy. Mind e mellé társult a lábamban lüktető zúzódás és egy heves szúró érzés a szívem tájékán. Mint amikor kiszaggatnak az emberből valamit és fáj a sebhely.

De ki szakított ki a szívemből egy darabot?

Felültem és a telefonomért nyúltam lassan. Egy üzenet, Casttól. Kérte, hogy amint jobban leszek, dumáljunk. Na, az se most lesz. De nem is holnap. És fogalmam sincs mikor. Ez rosszabb, mint a másnaposság.
  Viszont én biztos vagyok benne, hogy őt láttam. És hogy tudom a nevét. De valami nem enegdi kimondatni velem. Mintha...

Egy átok?

Az egész egy nevetséges játék, amiben én nem vagyok hajlandó részt venni. Mondjuk, nem hiszem, hogy bárki is kérdezte, hogy részt akarok. Egyszerűen belecsöppentem.
  Ilyenkor semmi más nem segít, mint hogy rajzolok. De egyszerűen csak az ő arcát tudtam lerajzolni. Vagyis... mellé társult még valakit. Ahogy magától járt a kezem, ahogy a testem magától húzta a vonalakat, szépen lassan fél kómás állapotban kirajzolódott egy férfi arca. Feszes, csinos arcát szőke tincsek keretezték, ám de a frufru fekete volt. Érdekes volt a szeme, íriszei vörösek voltak, mint a vér, szeme fehérje fekete, mint az űr a fejemben matek órán. Izmos testét fekete tollak fedték, később rájöttem, hogy azok a szárnyai. Az egész rajztól elfogott a hányinger. Nem, egyáltalán nem volt csúnya. Még magamat is megleptem, hogy képes voltam egy arányos férfitestet megrajzolni. Hanem a kisugárzása az egész műnek. Megijesztett é egy mélyről felszabaduló undort kezdtem érezni.

Még egy rejtély

Inkább hagytam a rajzolgatósdit. És csak csendben ültem és köröket firkáltam az asztalomra, amikre szintén azt hittem elsőnek, hogy összefüggéstelen karikák. De jobban megpillantva, ismertem. Egy erdő térképe volt. Ahova sokat jártam ki... ehm... egyedül? Nem azt nem hiszem. Talán azzal a lánnyal? Mi lehet ott? Ha oda megyek, rájövök, hogy mégis ki a franc ez a csaj?
  És jól bemosok neki.
  Zaklasson mást!

  Engem majdnem elcsapott egy kocsi!

  Jó, az, hogy én, mint egy veszett otaku a conon, futok a nagyvilágba körül se pillantva, nem teljesen az ő hibája. De ha nem kerget teljesen az őrületbe, akkor ez se lett volna.
  De eldöntöttem.

  Holnap este ki megyek oda.
  És megnézem, mi van ott.