Utállak de szeretlek! [1.-2. rész] *ÁTÍRÁS ALATT*

2.1

Szokásosan a kórházba tartottam kora reggel.

Nagyon szeretem a gyerekeket és jó látni,hogy egy-egy beszélgetés után újult erővel néznek szembe az őket ledöntő betegséggel.

Három hónapja saját házba is kültöztünk Jamievel.Jól megvagyunk.Ő egy kis stúdiót vezet,a bandája nem törte át a falakat így,mint banda szét is oszlottak.

-Jó reggelt Lily!-mosolygott rám Rosey a recepciós pult mögül.-Hogy vagy ezen a szép tavaszi napon?

-Neked is Rosey!Pompásan,köszönöm kérdésed!És te?-lassan három éve dolgozom itt,így a kollégáim és a gyerekek a harmadik családom.

-Fáradtan,de jól.Na menjél.A gyerekek már nagyon várnak.Főleg a kicsi Amanda.

Amanda az egyik árva kislány akit az árvaház vezetősége kezeltet,imádnivaló kis hat éves.

És mióta csak itt vagyok folyton "Anyu"-nak hív.

-Anyuuu!-siet felém a kislány.

-Pöttöm!-zárom karjaimba.

-Képzeld!A doktor bácsi azt mondta,hogy meggyógyultam!Én szeretném megköszönni neked!

-Mit?Hát te küzdöttél magadért!

-De te adtad az erőt!És képzeld,tegnap itt volt egy bácsi,hogy ő lesz az új apukám és holnap már vele és az új anyukámmal lehetek.-kapaszkodott nyakamba.
A szívem szakadt meg.Imádtam ezt a kislányt,Jamievel már beszéltünk róla,hogy talán örökbe fogadjuk,mert annyit áradoztam róla.De akkor ez az opcióm meghiúsult.

-Ez csodálatos!-arva akaratlanul könnyek gördülnek végig arcomon.

-Anyu,miért sírsz?-símogatta arcom.

-Boldog vagyok,hogy meggyógyultál és lesz egy családod!Biztos vagyok benne,hogy nagyon fognak szeretni!-pusziltam arcon.

-De én nem akarlak itthagyni!Én veled szeretnék lenni Anyu!-már ő is könnyezett.

-Biztos vagyok benne,hogy még fogunk találkozni!És ha megkéred az Anyukád akkor biztosan meglátogathatsz majd,vagy én téged!-símogattam arcát.-És nézd,hoztam neked egy kis ajándékot.-adtam kezébe a becsomagolt dobozt amiben a régi macim volt.

-Egy macii!Köszönöm Anyu!-ölelte át lábaim.

-Én is Anyukámtól kaptam,én meg úgy gondoltam,hogy odaadom neked.

-Miért nem a babádnak adod?

-Nincs babám,Pöttöm!-mosolyogtam rá.Próbálkoztunk már hisz 23 éves vagyok,Jamie 24,ez lenne a megfelelő idő.De nem jött össze,így hanyagoltuk ezt,majd egy kicsit később talán.

-De van!Én érzem.Nem csapsz be Anyu!-kuncog,megint gombóc szorítja a torkom.Hogy mondhatnám el neki,hogy lehet sose lesz gyerekem a rák miatt.

-Picim,nekem...nekem azt mondta a doktor bácsim,hogy nem lehet babám.Tudod,nekem a pocakomba volt a betegség ott ahol a babák vannak,és ezért nekem nem lehet.

-De...de van!Egy baba van a pocakodban Anyu!Mondom,hogy érzem!Én nagy lány vagyok ahhoz,hogy ezt tudjam!-tette kezeit hasamra.Elé guggoltam.Felesleges lenne magyarázkodnom neki ezért csak elmosolyodtam.

-Rendben.Ha lesz babám,akkor eljössz meglátogatni?-fogtam meg kicsi kacsóit és a sarkamra ültem.-És hozol majd neki egy olyan szép rajzot amit nekem is csináltál mindig?

-Hát persze Anyu.De most megyek pakolni!Legyél jó és vigyázz a babára!-puszilt arcon.

-Te is nagyon vigyázz magadra és a kobakodra is.-én is arcon pusziltam és hagytam,hogy elszökdécseljen.

Ezután a nap folyamán teljesen el voltam kalandozva.Folyton Amanda szavai jártak a fejemben.Aztán ma már nem is találkoztam vele,a szülei még az előtt elvitték,hogy felszabadultam volna.

Este nyolc órakor letörten és összezavarodva ültem be Jamie mellé a kocsiba.

Mindig értem jön és együtt megyünk haza.

-Szia Kicsim!Mi a baj!-a szokásos csókunk után aggódva figyelt.

-Kicsit össze vagyok zavarodva és szomorú vagyok.

-Miért?-símogatta combom.

-Amanda,tudod a kislány akiről sokat meséltem,ma azt mondta,hogy egy baba van a hasamba.És örökbe fogadták.-sírtam el magam.Mostmár nem kell tartanom magam.

-Miért mondta ezt?Sajnálom Kicsim.De biztos láthatod még.

-Azt mondta,hogy érzi.És erről szentül meg volt győződve.És ezután kezdtem el gondolkodni.

-Na és jutottál valamire?

-Az orvosom azt mondta,hogy 98% arra az esély,hogy nem eshetek teherbe.De ott van reménynek az a 2%.És...-nem tudtam,hogy folytassam-e.

-És?

-Örülnél neki,ha lenne egy gyerekünk?

-Persze!Lily,nálam boldogabb ember nem is lenne.

-És ha beteg lenne?

-Az egy kisebb harc a boldogságért,de ugyan úgy a miénk lenne,én a te oldaladon lennék.

-Már négy havim kimaradt.-suttogtam.Satuféket nyomva állt meg az út közepén.

-Hogy mi?!-indult újra és az első pihenőnél félre is állt.-És..és ez biztos?

-Nem....természetesen semmire nincs garancia,de lehet.És erre egy hat éves lányka világított rá.

-Uhh..huha!-túrt hajába.

-Hát mégsem örülsz?

-De...de igen,csak...huh...ez nagyon váratlan volt.Természetesen örülök,csak még nem fogtam fel teljesen.-csókolt meg.-Hívtad már az orvosod?

-Igen,jövőhéten mehetek hozzá,kedd három óra.

-Mit csinálok addig én?Szét fog szedni az izgatottság!-pillant rám mosolyogva.

Ez a kijelentése melengette szívem,de nem akarom elbízni magam.Lehet,hogy ez csak egy újabb baj előjele.De ez majd csak jövőhéten derül ki.Addig pedig feszült izgalommal fogom számolni a napokat.