Zavaros Szerelem

Huszadik fejezet

Két nappal később

Beléptem az egyetem kétszárnyú ajtaján és azt vettem észre, hogy valamiért megint mindenki engem néz. Az nem lehet még mindig az oka, hogy Christopherrel együtt vagyunk, mert arról már mindenki tudott és már természetesnek vették a tényt. Nem, itt valami más volt az ok. Lehet, hogy Aaron mégis jártatta a száját és már mindenki tud mindenről? Csak ez lehet a magyarázat. - gondoltam. Gondoltaimból Christopher zökkentett ki.
- Hát itt vagy! - mondta Chris kissé szigorú hangon, vagy csak én gondoltam annak?
- Meg tudom magyarázni! - válaszoltam kezemet feltartva védekezésképpen.
- Miről beszélsz? Megmagyarázod, hogy miért voltál beteg? - nevetett Chris.
- Ó, nem. Bocsánat, még nem vagyok teljesen jól.
- Megértem.  Akkor ma nem is megyünk suli után a többiekkel? - kérdezte.
- Milyen többiekkel? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Anabellel és Aaronnal, meg még pár emberrel a suliból.
- Nem-nem. Én ma nem megyek sehova sem, sajnálom, még nem érzem annyira jól magamat. - mondtam. És nem is akarok Aaronnal találkozni. - gondoltam hozzá. Erre Chris lehajtotta a fejét, jelezvén, hogy mennyire szomorú, amiért ezt hallja. Megfogtam a kezét és megszorítottam egy kicsit, persze egyből felnézett és elmosolyodott, majd vidám hangon így szólt:
- Rendben, még ezt a délutánt kibírom nélküled, kivéve persze ha szeretnéd, hogy hazamenjek veled, megnézhetnénk valamit vagy csak szundizhatnánk egyet.
Olyan lelkes volt, hogy alig volt szívem visszautasítani az ajánlatát, de muszáj volt, mert más terveim voltak délutánra. Szerencsére nem haragudott meg, és órák után el is váltak útjaink, de persze előtte még homlokon puszilt, ahogy mindig.

A szokásos autókázás után végre beléphettem a házunkba, ahol nagy mázlimra éppen jó illatok áradtak ki a konyhából. Gyorsan ledobtam magamról mindent és beszaladtam a konyhába. Anyu a tűzhelynél állt és kavargatott valamit, közben pedig dúdolgatott. Mosolyra húzódott a szám. Jó volt őt így látni, mármint nem főzni, hanem dúdolgatni. Jó, bevallom nagyon örültem az ebédnek is, mert kilyukadt már a gyomrom.
- Szia anyu! - üdvözöltem őt egy hatalmas mosollyal az arcomon.
- Szia Caprice! Látom most jókedvedben vagy. Na mi az, csak nem Christopher miatt vagy ennyire boldog? - kérdezte, hogy kiszedjen belőlem valamit.
- Annak is örültem, hogy láttam és annak is, hogy téged így látlak. - mondtam.
Ja, igen. Két napja ki se tettem a lábamat a házból, mert annyira felkavartak az események, hogy lázas lettem. Szívás, igaz? Na nem baj, átvészeltem valahogy. Most pedig itt ülök az asztalnál anyukámmal egy tányér bolognai spagetti felett és alig várom, hogy megehessem.

Pár óra evés - igen, pár óra, mert annyit beszélgettünk anyuval - után felballagtam a szobámba és Mission Impossible pózba vágtam magamat. Még a zenét is elindítottam, hogy hatásos legyen. Nagy izgalmamban lehuppantam a gépem elé és elkezdtem kutakodni egy kicsit, hiszen mint tudjuk, Google a legjobb barátod. Már-már tényleg egy detektív képességeivel vetekedve klikkelgettem eszeveszettül, mire megtaláltam azt, amit kerestem. Aaronról egy cikket, képekkel, amelyeken éppen elvezetik a rendőrök. Hát még is elkapták és hazudott nekem. Minden, amit érte tettem felesleges volt. Kösz szépen Aaron.