Együtt a főnökkel?

15.rész

Hamar este lett. Haza kellett mennem. Rendbe kellett tennem a dolgot a szüleimmel. Már felnőtt ember vagyok. Nem lehetek rosszban velük életem végéig. Elköszöntem Norbitól aki nagyon sajnálta hogy otthagyom (és hát én is nagyon sajnáltam, de nem költözhetek hozzá egy nap után), majd kiindultam a buszmegállóba. Nagyon erősödött hogy kikísér, de gondolkodnom kellett, azt pedig csak úgy tudok ha egyedül vagyok.
Kiültem a padra. Nem jött senki. Nem is bántam. Mi lesz most? Mi van ha kitudódik? Azt fogják hinni azért csinálom hogy több pénzt kapjak.. pedig tényleg szeretem.. már amióta megláttam. Azon a bizonyos nyári első napon. Mikor erre gondolok megjelenik előttem az a nap. Megjelenik ő. El sem hiszem hogy azóta mennyi minden történt. Azt mondta szeret. Pont engem. A szürke kisegeret. Még most sem hiszem el. És ha nem igaz? És ha csak azért mondta, mert szeretett volna egy jó éjszakát? Még jó hogy nem feküdtem le vele. Hiszen én még soha.. félek is tőle.
Ahogy így a gondolataimba merültem meg is érkezett a busz. Egyszerűen imádok buszozni. Már ovi óta busszal járok, hiszen ahol lakok ott nincs óvoda sem. És most hogy már középiskola végén járok már 40 perc a buszút hazáig. Itt a legjobb gondolkodni. Csak ülök és kellemesen zötyög. Nincs senki. Csak én és a sofőr. Olyan szívesen megosztanám vele a boldogságom. Világgá kiabálnám. De nem lehet. Csak ülök hátul. Mit mondjak majd anyuéknak..?