Szárnyaló mélység

12. fejezet - Miles of running

- Remélem, hogy van valami használható magyarázat a tarsolyodban, Mason, mert jelen esetben baromira szétesni készülök.

Minden megváltozott körülöttem. Leráztam magamról Gabriel karjait és farkasszemet néztem a sráccal – aki remélhetőleg csak kamuzott azzal kapcsolatban, hogy a bátyám. Hogy a testvérem. Vér a véremből. Bárcsak egy rohadt hazugság lenne, ugyanis fogalmam sincs, hogyan lennék képes elviselni még egy érzelmi törést az életemben. Lexi megölte a szüleinket. Mégis mi a francot gondolt? Hogyhogy nem sejtettem erről semmit? Miért nem vettem észre az árulkodó jeleket? Hogy lehettem ennyire vak? Érzek fájdalmat a szüleim elvesztését illetően? Nem. Egyáltalán nem. Viszont Lexi tette alaposan belém mart. Egyszerűen nem bírtam feldolgozni. A remény, hogy a nővérem egy átlagos lány, alaposan megakadályozta, hogy elhiggyem, Lexi igenis embert, embereket ölt. A szüleinket.

- Üljünk le, rendben? – mutatott a kanapé felé, de eszem ágában sem volt azt tenni, amit mondott.

- Gyere, Laynee – fogta meg Gabriel a karomat, és az ülőalkalmatosság felé kezdett terelni. Mint valami kibaszott kutyát. Már csak a nyakörv hiányzott.

Eszembe jutott még valami, méghozzá a múltkori ocsmány, visszataszító, gyomorforgató hallucinálásom. Elkapott a hányinger, legszívesebben kidobtam volna a taccsot a szoba közepére, ki akartam tépni az összes ezzel kapcsolatos emlékeimet. Hogy képzelődhettem olyat, hogy a saját bátyám azt teszi velem? Undorító vagyok teljes mértékben, minden tekintetben. Most már biztos voltam benne, hogy ez soha a büdös életben nem derülhet ki. Ha kell, magammal viszem a sírba. Jézusom. Ez túl sok volt így egyszerre. Lexi megölte a szüleinket és eltűnt. Kiderült, hogy Mason a bátyám. Ki más tudhatott még erről rajtam kívül? Dave atya nyilván tudatában volt a dolgoknak. És Gabriel? Elvégre ő és Mason gyerekkori legjobb barátok. Mégis, ha belegondoltam abba, hogy Gabriel eltitkolt előlem egy ilyen fontos információt, megszakadt a szívem.

Mason zaklatottan, az ujjait tördelve figyelt engem. Határozottan álltuk egymás tekintetét, és ahogy egyre inkább elmerültem az arca elemzésében, egyre több közös vonást, hasonlóságot véltem felfedezni, de már feladtam minden próbálkozásomat, hogy megérthessem a jelenlegi helyzetet. A világom teljesen összezuhant, a magam köré épített falakat lerombolták, a védőpajzsom köddé vált, minden, amiért idáig dolgoztam a semmivé lett. Mégis ironikus, hogy Lexit minden bizonnyal elveszítem, Masont azonban megkapom helyette. Hihetetlen.

Gabriel leült mellém, átkarolt és szorosan magához húzott. Máskor az illata és a mosolya képes volt arra, hogy megnyugtasson, de most egyszerűen nem bírtam másra koncentrálni, mint arra, hogy Lexi milyen lépésre szánta el magát a hátam mögött. Ez agyrém.

- Mondj már valamit, Mason – mondtam kétségbeesetten.

Tudtam, ha nem szólal meg azonnal, ha nem kezdi el magyarázni a történteket, azon nyomban megbolondulok.

- Egy évvel vagyok idősebb Lexinél – kezdett bele, a hangja legnagyobb meglepetésemre megremegett.

Még soha nem láttam őt ilyennek. A céltudatos, markáns és megtörhetetlen Mason most az összeomlás határán állt. Velem együtt természetesen. Freddy és Jason ezt a pillanatot választották arra, hogy lelépjenek. Nyilván nem akartak beleavatkozni a családi titkainkba, de már édes mindegy volt. Már nem számított semmi. Mégis jól esett, hogy ennyire tapintatosak. Pont elég volt az, hogy a szerelmem és a mondhatni bátyám előtt fogok kiborulni. Mert ki fogok. Már csak idő kérdése, hogy mikor. Jobban mondva percek kérdése.