Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Hogy is volt ez az "elevenen felfal majd" dolog? -kérdi Chan, miután a közös családi ebédet követően legalább két órán keresztül kártyázott Apával, bármiféle megszakítás nélkül, olykor fel-felnevetve. Azt kell mondjam, jó volt így látni őket. Azt hittem, hogy kínos és szokatlan lesz majd mindenkinek, hogy egy, a szüleim számára teljesen idegen ember is a köreinkben lesz, de úgy látszik tévedtem. Meglepően jó hangulat uralkodik itthon és a légkör is sokkal inkább mondható családiasnak, mint furcsának.
Az viszont meglehetősen zavaró volt kezdetben, hogy szinte mindent tolmácsolnom kell annak érdekében, hogy megfelelően tudjanak kommunikálni egymással -általam. De végtére is, nem bánom, mert jó érzés tudni, hogy Chanyeol is és a szüleim is kölcsönösen érdeklődnek a másik iránt. Tényleg próbálják a helyzet adta lehetőségekhez képest a lehető legjobban megismerni egymást és nem csak felületesen.
Magabiztossága egy pillanat alatt az őrületbe tudna kergetni, a bugyután vigyorgó képéről nem is beszélve. Viszont míg egyik felem így érez, egy részem legbelül vele együtt mosolyog, fene se tudja, miért. Ezt persze semmi pénzért sem mutatnám ki neki, nehogy a végén még elbízza magát, így hát unott szemforgatással díjazom a hallottakat.
- Csak azért vagy még életben, mert nem tudja, hogy nem csak egy barát vagy. -vetem oda neki a telefonom lelkes nyomogatása közepette, a lehető legérzelemmentesebben, ami tőlem telik.
- Ó, tehát most már nem csak az vagyok? -hangja játékosan cseng, ahogy izgatottan, s kissé döbbenten felteszi a kérdést. Ahogy felfogom, mit is hallottam, azonnal lezárom a mobilom képernyőjét, s tanácstalanul meredek magam elé néhány másodpercig, s igyekszem összeszedni a gondolataimat.
- Úgy értettem, hogy... -felé fordulva kezdenék bele, ám hamar rá kell jönnöm, hogy nem vagyok biztos abban, mit is szeretnék mondani. Most tényleg el kéne neki magyaráznom, hogy nem magam miatt mondtam ezt, hanem az ő érzései miatt? Mármint oké, el kéne, hisz ebben semmi sincs... De mégis olyan kínosnak érezném. Mintha magamat fényezném ezáltal vagy nem is tudom.- Aish, hagyj békén! -kelek fel gyorsan az eddigi helyemként szolgáló forgószékről, s már indulok is egyből kifelé a szobámból, ám ő ügyesen utamat állja, hogy még véletlenül se legyek képes távozni.
- Várj, ezt beszéljük meg!
- Ezen nincs mit megbeszélni. -vágom rá határozottan, belül azonban már rég pánikolok. Ki akarok innen menni! Ha törik, ha szakad, meg kell úsznom ezt a beszélgetést!- Engedj ki, különben sikítok! -emelem rá morcos tekintetemet, ezzel igyekezve jobb belátásra bírni őt. Na, nem mintha sikerülne...
- Könnyedén el tudlak hallgattatni. -hajol nagyon-nagyon közel hozzám, egy önelégült vigyort villantva. Ezt nem hiszem el! Már megint arra célozgat, amire gondolok...?- Ha nem csak az vagyok... akkor mi?
- Sikítani fogok! -hangsúlyozom ki újra, végtelenül komoly ábrázattal, immáron egyenesen az arcába hajolva.
- Ne kísértsd a sorsod... -pillant le ajkaimra, majd miután eleget időzött rajtuk, szép lassan visszatalál szemeimhez.
