Reménytelen...

Egyedül maradt..

Csak azt hitte soha nem fog vele megtörténni. Folyton mosolygós arca pedig most érzelmek nélkül maradt. Azt hitte soha nem marad egyedül... de kellett hogy lássa, kellett hogy lássa hogy mindennek van vége. Elkerülhetetlen volt hogy ő leessen a mélybe. A félelem magába szippantotta. A kételyek és a sötétség vette őt körbe, és bárhova nézett csak a falak néztek vissza rá. Kiabált, ordította hogy segítség.. a válasz viszont elmaradt. Az idő lassan tellt és ő kénytelen volt belátni hogy soha...soha nem lesz már kiút. Ott maradt. Örökre? Nem tudhatja. Csak ő. Ő és a gondolatai. És a mély, fekete, mindent-mindent átható sötétség.   

A mozdulatlanság körbevette, a sötétség leple pedig egyre csak közeledett. Talán már örökké rab marad? Képzelete játszott vele, hosszú órákon keresztül elhitette hogy a valóság nem itt van.. de tévedett és felébredett. Kiutat nem lelt, így elkeseredett....Magány és félelem várt odalenn rá, s ahogyan előre nyújtotta a kezét a napfény felé, csak próbálta elképzelni hogy milyen lehet annak fénye, és melege. Tavasz volt, vagy tél? Ezt nem tudhatta..barátai hangja tovaszállt. A sötétben igyekezett kiutat találni, ám mikor meglelte azt a kapu zárva volt már. Az összes kapu. Leplezetlen félelemmel guggolt le, és imádkozott valakihez..bárkihez hogy segítsen! ... De senki nem segített. Magára hagyták. Egyedül volt a gondolataival. A magány már-már kezdte őt elnyelni végleg, és ahogyan felnézett kavargó gondolataiban már megint hallotta barátai hangját. A kezüket nyújtották felé, de a verem fala kemény volt és érdes és ő ottragadt. A várakozás ekkor hirtelen köddé vált, a barátok tova tűntek. Az eső eleredt és ahogyan álomba sírta magát a remény elszaladt. Végleg. Reményvesztetten kuporgott, a falat ütötte kezével. A por és a hamu, fal fehér arcára ragadt. Ahogyan felállt viszont látni vélte az eget. Nem. Nem akarta mégsem feladni. Habár barátai hiánya kirágta szívét, ő mégis letörölte a könnyeket. Felnézett a meredek falra. Mászni kezdett. A fájdalom beléje hasított, de az elszántság szikrája gyúlt barna szemeiben. A fal csúszós volt, mintha csak az elemi gonosz költözött volna belé. Csönd és távoli homályos emlékek ötlöttek fel benne. A fájdalom erősödött, azonban tudata most szikla szilárd maradt. A szél ekkor erősebb lett, s ezt már megérezte. Hátra fújta hosszú fekete haját de végső elkeseredésében, csak nem állt le. Nem akart megállni. Homályba veszett barátai közeledtek, s ahogyan megfogták kezét végre kihúzták őt. A csillagok fénylen sütöttek és fellélegzett. Könnyei megeredtek, és némán, csendben húzódott barátaihoz. Vége. A rémálomnak vége....