Röpke gondolatok

Ha megtalállak

– Egyszer megtalállak.

– S mit teszel, ha egyszer megtalálsz?

– Még nem tudom – feleltem halkan.

– Ha tudni fogod, akkor ígérem, megtalálsz majd.

Ez történt tíz éve, de a mai napig nem tudom, hogy mit tennék, ha megtalálnám.

Felpofoznám? Megölelném? A mellkasát ütögetve zokognék? A kezem közé fognám az arcát, és megpuszilnám a homlokát? A hajába túrnék és szenvedélyesen csókolnám? Vállba verném? Megfognám a kezét és összekulcsolnám az ujjainkat? Megfésülném a haját, mint gyerekként? – Nem. Nem tudhatom, hogy még mindig vállig érő haja van e. – Talán csak állnék, és a szemébe néznék? Leordítanám a fejét? Kérdőre vonnám?

Akarom én látni valójában? Lehetőséget adjak a sebeknek, hogy felszakadhassanak? Alkalmat adjak a szívemnek, hogy apróbb darabokra törjön? Akarok én emlékezni a múltra? Akarom én, hogy a jelenem a jövőm része legyen?

A francba is! – szorítom ökölbe a kezemet. – Akarom! – ordítom torkom szakadtából. – Látni akarlak! – kiáltom zokogva. – Már tudom!

– Már tudod, hogy mit teszel, ha megtalálsz? – szólal meg egy férfi hang. Jobbra-balra kapkodom a tekintetem, de az utca üres, senkit sem látok. Sötét van, csak a hold fénye világít, mert errefelé az utcai lámpákat évek óta nem javították meg. Sötétség van az én szívemben is, amióta elmentél.

Tíz éve egy levelet hagytál, abban is csak két mondat volt csupán. Két nyamvadt mondat.

Egy hatalmasat nyelek, miközben a szívverésem próbálom csillapítani. A remegő kezemet a mellkasomhoz emelem.

– Tudom – felelem suttogva, mert annyira félek. Izgatott lettem, de félek, hogy megsérülök. Történjen bármi, én látni akarom. Ha csak egy pillanatra is, de újra látni akarom. Egy pillanat nem sokra elég, de én annyival is beérném.

– Mit motyogsz Stella?

Fájdalmasan harapok az alsó ajkamba, ahogy meghallom a nevem. Ő adta nekem, mert tudta, hogy nem emlékszem semmire. Elveszett voltam.

– Tudom – felelek végre normál hangerővel.

– Szóval tudod. – Percekig állok csendben a sötétben, a könnyeimmel küszködve. – Tíz évbe telt, hogy ráébredj, mit teszel, ha megtalálsz. – Tíz év sok idő, de én minden nap gondoltam rá.

– Én saj...

– Sh... – szólal meg újra. – Én azon a napon tudtam, hogy mit teszek, ha újra látlak, amikor tíz éve kiléptem azon az ajtón. Nem számoltál azzal, hogy én mit teszek, ha ennyi idő után újra láthatlak.

Elnyílt ajakkal bámulok magam elé, miközben próbálom felfogni a hallottakat. Lehet, hogy ő nem is akart elmenni? Lehet, hogy csak hazudott nekem, ezzel könnyebbé téve a dolgot?

Minden olyan kusza, teljesen összezavarodtam. Felsóhajtva az égre emelem a tekintetem.

Hátulról karok nyúlnak, és átkarolnak. A nyakhajlatomba fúrja a fejét. Magamon érzem meleg leheletét, s az illatot, amelyet tíz éve hiányolok. Mit meg nem adtam volna érte?

A szívem sebesebben dobog a kelleténél, ezért a mellkasomhoz szorítom a kezemet. Próbálok mély levegőket venni, megnyugvásra kényszeríteni, de ahogy a férfi erősebben megszorít, úgy érzem, belehalok a forróságba.

– Hiányoztál! – suttogja remegő hangon a fülembe.

– Most csak álmodom, ugye? – kérdezem nevetve, de mindeközben folynak a könnyeim. Lehet egy álom ennyire valóságos? Álomban érezhetek ilyen erősen illatokat? – Ezt az ölelést nem lehet összetéveszteni.

Erre csak egy halk nevetés a válasza.

– Csak merd azt mondani, hogy álmodom, és hamarosan felébredek, te pedig nem leszel sehol.