Promise

Thirteen☀

Fontooos!
Hali emberek! Rég nem volt rész tudom. És ennek egy oka van, hogy nincs ötletem. A lényeg, hogy az előző rész végét átírtam, úgyhogy azt mindenképpen olvassátok el mielőtt belekezdetek ebbe a részbe. Puszi jó olvasást!

☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁

Madison Brooks

Oké mélylevegő és mehet.
- Szia- erőltettem magamra egy mosolyt. Az őszintét megvallva semmi kedvem nem volt sehova se menni.
- Szia- viszonozta a gesztust.
Egy darabig szótlanul álltunk egymàssal szemben, amikor Kevin megtőrte a kínos csendet.

- Hát akkor indulhatunk?- pillantott le rám. Majdnem egy fejjel magasabb volt nálam a fiú.
- Persze- vágtam rá.
Kevin odalépett a fekete Range Roverhez és kinyitotta nekem az ajtót.
- Hölgyem- hajolt meg udvariasan.
Nevetve ültem be az autóba. Pedig nem is volt vicces. Ez inkább erőltetett nevetés volt, nem pedig őszinte.
Most valamiért más volt az autójába ülni. Olyan idegen.

- Hova menjünk?- pattant be mellém.
Izgatottan nézett rám. Aranyos mosoly jelent meg az arcán, amikor látta a zavarodott kifejezésem.
- A partra- mondtam gondolkozás nélkül. A tópartján mindig szeretek lenni és messze sincsen.
- Oké. Akkor menjünk a partra- indította be az autót.

Alig mentünk öt percet, amikor beborúlt az égbolt. Morogva néztem az égre. Most csak szivatsz ugye? Egyértelmű, hogy esni fog. Rohadt jó.
Kívàncsian néztem a fiúra.
- Valami jobb ötlet?- húzta el a száját.
- Áh, szerintem halasszuk ezt a programot- legyintettem.
Kevin szomorúan nézett rám. Aztán mintha beugrott volna valami neki, hirtelen elvigyorodott.
Aztán leesett.

- Na neeem- ellenkeztem.
- Kérlek! Ezt meg kell beszélnünk, hogy most mi van- kérlelt bociszemekkel.
- De nem fogok átmenni hozzád- ráztam a fejem.
- Most miért nem?- ráncolta a homlokát.
- Hát, mert nem szeretnèk útba lenni- mondtam ki az első dolgot ami az eszembe jutott.
- Jajj, te lány- mosolyodott el halványan.

Az indexet kirakva befordult az utcájukba. Közbe az eső folyamatosan esett. Elég rendesen.
Kevin leparkolt a házuk elött és leállította a motort.
Szótlanul ültünk egymás mellett és csak hallgattuk az eső kopogását a szélvédőn.
- Valahogy be kéne jutnunk- mondta. Továbbra is csak magunk elé meredve bámultunk ki az ablakon.
- Miért nem állsz be a garázsba- fordultam felé értetlenül.
- Itthon hagytam a garázs kulcsát- nézett rám ártatlanul.
- Hát persze- forgattam a szemem.
- Most akkor itt fogunk maradni vagy inkább valahogy befutunk. Annyira nincs messze. Csak két ajtón kell átjutnunk a kapun és a bejárati ajtón és már bent is vagyunk- gondolkozott el.
- Jajj baszki- csóváltam a fejem.
- Fussunk?
- Fussunk- bólintottam.
Az ajtót mindketten egyszerre nyitottuk ki. Amilyen gyorsan csak tudtam úgy futottam. De hiába. Nagyon esett. Még Flash is megázott volna.
Kevin megtorpant a kapu elött. Majd rámnézett.
- Zárva- nyögte ki.
- Nincs kulcsod?- kérdeztem. Már bőrig áztam. Ott álltunk a házuk elött tehetetlenül.
- Hát ez vicces sztori- túrt bele a vizes hajába.
- Hát ezt nem hiszem el- indultam vissza kocsihoz.

A Range Rover ülésében hátradőlve gondolkoztam. A ruhám rámtapadt. A hajam is teljesen vizes volt. Most mi a szart fogunk csinálni?
A fiú mellettem nagyot sóhajtott.
- Oké. Akkor most hazaviszlek- vette ki a kulcsot a zsebéből.
- Ez jó ötlet- forgattam a szemem.
- Már ne haragudj. Nem az én tervem volt, hogy elmegyünk a partra- háborodott fel.
- Nem is az én ötletem volt, hogy elmenjünk egyeltalán valahova- vágtam hozzá.
- Igazad van- vigyorodott el gúnyosan.
- Hagynunk kéne egymást- nyögtem ki fájdalmasan.
Kevin hitetlenkedve megrázta a fejét, majd rám pillantott.
- Talán igazad van ebben is- préselte össze az ajkait.
- Nem tudunk egymás mellett megmaradni. Mindig veszekedünk. Nem illünk össze sehogyse. Mint két puzzle darab, amit hiába próbálsz összeállítani nem tudod, mert nem egymáshoz tartoznak- tekintetem az ablakra vezettem. Még mindig nagyon esett.
- Hű. Ez jó hasonlat volt- bólintott, majd beindította a Rovert.
- Hogy fogsz bejutni a házba?- jutott hirtelen az eszembe.
- Megvárom míg valaki hazaér- rántott egyet a vállán és inkább az úton tartotta a szemét.
- Ha gondolod....
- Nem. Megbeszéltük, hogy abbahagyjuk ezt az egészet. Akkor ne akarj jófejkedni. Ebből nem lesz semmi- morogta.
- Rendben- fogtam fel és inkább csöndbe maradtam.

Házunk elött leparkoltunk. Kevin nem állította le a motor. Szigorúan nézett maga elé.
- Oké, akkor szia- köszöntem el inkább.
- Szia- nézett rám egy pillanatra.

Kiszálltam az autóból és vissza se nézve futottam be a meleg házba.
Magam után becsapva az ajtót lerugtam magamról a víztől áztatott vászon cipőm.
Maya rohant hozzám. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.
- Menj fel a szobámba. Majd én is megyek- kerültem ki a kutyám.

Próbáltam minél csöndesebben felrohanni a szobámba. De sajnos ez a tervem se vállt be.
- Gyere csak vissza!- kiabált rám apu, amikor elhaladtam a nappali mellett.
Összepréselt ajkakkal hátráltam vissza.
Apura emeltem a tekintetem. Dühösen nézett rám. Nagyon ritkán látom ilyennek. De most megértem miért ilyen. Nem szóltam neki, hogy lelépek.

- Mondd te normális vagy?- kérdezte rám se nézve.
- Sajnálom- ráztam a fejem.
- Sajnálod mi?- nevetett fel erőltetetten- Tudod, hogy aggódtam? Hívtalak, üzentem. Minek van egyeltalán neked telefonod? Madison miért nem szóltál? Amikor bementem a szobádba te nem voltál ott. Elengedtelek volna. De még meg se kérdezted, hogy elmehetsz-e. Hol voltál?- szidott le.
- Én csak Kevinnel találkoztam- nyeltem le a könnyeim. Ami nagyon nehéz volt.
- És miért vagy tiszta víz? Piknikeztetek az esőbe, vagy mi?- szúros tekintettel nézett végig rajtam.
- Nem- nyögtem ki.
- Menj fel!- állt fel a kanapéról és bement a szobájába.

A könnyeimmel küszködve léptem be a fürdőbe. A kádba engedtem melegvízet.
A tükör előtt állva néztem farkas szemet a tükörképemmel.
- Ez nem te vagy- motyogtam, majd letöröltem a könnyeket az arcomról.

Az agyam folyamatosan kattogott. Nem tudtam elterelni a figyelmem semmivel. Csak ültem a forró vízben és gondolkoztam, hogy most mit kezdjek az életemmel.
A könnyeim még mindig folyamatosan folytak. Próbáltam összeszedni magam, de nem sikerült. Én utasítottam el Kevint. Akkor meg miért sírok? Talán, mert megkedveltem azt a srácot. Életem legnagyobb baklövése.
Akkora egy hülye vagyok. Csöndbe kellett volna maradnom. De soha nem tudom befogni a számat. A düh beszélt belőlem.

Idegesen túrtam bele a hajamba, majd nagy nehezen kikászálódtam a kádból.
A hajamat meg kellett volna szárítanom, de nem volt energiám. Inkább csak beletekertem egy törölközőbe.
Felvettem a pizsomám és kiléptem a fürdőszobából.
Az egész házban csönd volt.
A szobámba már léptem volna be, amikor meghallottam apu hangját a nappaliból.
Leültem a lépcsőre és hallgatóztam. Valakivel beszélt.
- Tudom, hogy most éli a lázadókorát, de akkoris nem szokott ilyet csinálni. Most is olyan rossz volt vele kiabálnom. Ahogy láttam a könnyeket a szemébe, majdnem én is elsírtam magam. Hiányzik Jane- sóhajtott. Anyu nevét meghallva könnyek lepték be a szememet.
Lerohantam a földszintre. Apu egyedül volt a nappaliba. A kanapén ült és telefonált.

Amikor észrevett lassan elemelte a telefont a fülétől.
- Majd visszahívlak- szólt bele a telefonba utoljára.
Sírva lépkedtem oda hozzá. Homályosan láttam.

Leültem vele szembe a szőnyegre.
- Apu...-csuklott el a hangom.
Egyből felpattant és legugolt elém.
- Semmi baj, kicsim. Semmi baj- ölelt magához.
- Sajnálom- szipogtam.
- Én is- nézett mélyen a szemembe. Könny szökött a szemébe amikor látta milyen állapotba vagyok.
- Hiányzik anyu- tört ki belőlem mégjobban a sírás. Apu leült mellém, én pedig ráhajtottam a fejem a vállára.
- Tudom. Nekem is, nagyon- simogatta a hátamat nyugtatás képpen.
- Soha többé nem teszek veled ilyet. Szörnyen sajnálom- töröltem le a könnyeim.
Apu csöndben tűrte, ahogy a vállán sírok. Ő így vígasztalt. A jelenlétével.
Nem is kívánhatnék tőle jobb apukát.
Ő mindig itt van velem.

☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁☁

A telefonom csörgésére ébredtem. A fejem iszonyatosan fájt. Morogva néztem a készülékre.
- MADISON! - üvöltött bele a telefonba.
- Mi történt?- pattantak ki a szemeim.
- Hol vagy?????- kérdezte idegesen, Amanda.
- Itthon- mondtam halkan.
- Miért is?- háborodott fel.
- Majd elmondom. Szia- vágtam rá a telefont. Nem volt sok kedvem elmagyarázni neki mindent. Energiám se volt sok.
A mellettem ébredező Maya boldogan nézett rám. Megsimogattam a fejét és hanyatt dőltem az ágyban.

- Miért történik minden rossz pont velem? Hol ronthattam el?- suttogtam magam elé.

Sziasztok!! Mi a véleményetek?
Nagyon sajnálom tényleg, hogy nem volt rész. De nem volt sok időm.
Remélem tetszett a rész.
Puszii.