Végzetem

12.

Miután meghoztuk a döntést azóta az közöttünk lebeg. Mindketten sokkal többet merengünk, és többet burkolódzunk némaságba. Mindkettőnkön érezni a félelmet, az aggódást. A nagy nap előtti estén átjön hozzánk vacsorára Frida. Nem tudunk semmit a holnapi napról, hogy elhívják vagy itt a Földön kell teljesítenie valamit. A Vezetők annyit mondtak, hogy majd Kenzi észre fogja venni a feladatát. Ez nem valami megnyugtató, hiszen így készülni sem tud rá. Napok óta könyörgök neki, hogy változtassa meg a döntését, de hajthatatlan. Rettenetesen féltem őt! Nem akarom, hogy meghaljon vagy eltűnjön. Az életem része lett és nem tudom mit kezdenék nélküle. Esténként hosszú percekig csak néztem, ahogy mellettem aludt. Szeretem úgy ahogy van, a fékezhetetlenségével együtt. Este 10 óra felé Frida menni készül, de csak egy helyben topog. Ő sem tudja, hogyan is búcsúzzon el Kenzitől. Hogy reggel találkoznak még madárként szállva vagy már csak emberként.

- Akkor sok sikert Kenza! Adj bele mindent és gyere vissza! Oké? – lép a lány elé Frida.

- Igyekszem! Köszönök szépen mindent, amit értem tettél!

- Hé! Nincs búcsúzkodás! Nem örökre mész! Világos?

- Oké! – mosolyodik el Kenz. Fridához hajol és suttogásra vált, de így is értem a szavait - Vigyázz rá kérlek! Nagyon vigyázz rá!

- Vigyázni fogok! Te meg éld túl! – ölelik meg egymást.

- Igyekezni fogok! Szeretlek!

- Én is szeretlek! Akkor hamarosan találkozunk! Ne késs! Holnap munka! – viccelődik Frida.

- Ott leszek!

- Ajánlom is! Sziasztok! – lép ki az ajtón Frida.

- Szia – köszönünk egyszerre Kenzivel. Elmosogatunk magunk után, majd Kenzi elvonul a fürdőbe. Hallgatom, ahogy megnyitja a csapot és hosszasan tusol. Vajon ő mennyire retteg, mennyire fél a holnapi naptól? Kértem, hogy maradjunk itthon, de nem akart. Azt mondta itthon csak számolná a perceket és csak a feladatra tudna gondolni. A kórházba meg elterelik a figyelmét. Pár perc múlva bugyiban és trikóban lép a hálóba, így felkelek az ágyból és átveszem a helyét a fürdőben. Sietve tusolok le, hogy minél hamarabb mellette lehessek. Belebújok egy kinyúlt pólómba és bemászok mellé az ágyba. Kenzi az éjjeli szekrényben kotorászik valamit.

- Ezt neked csináltattam – nyújt át egy kis bársony dobozkát. Felülök mellé és átveszem tőle.

- Mi ez? – nyitom ki. Egy aranylánc, rajta egy arany szimbólummal. Felismerem, ez a Végzete jele, ami a hátán is van. Azaz ez én vagyok. Kiveszi a láncot és a nyakamba csatolja – Ez gyönyörű!

- Pont, mint te! – csókol meg lágyan – Visszajövök!

- Tudom! – bólintok határozottan. Befészkelem magam a karjai közé, nem tudom reggel még mellettem lesz-e. Nem tudom mi lesz holnap és ez teljesen megőrjít!

Reggel arra ébredek, hogy Kenzi simogatja a hátamat. Megfordulok és kicsit feljebb tornázom magam az ágyban. Mosolyogva nyújtja felém a kávémat. Még itt van, még semmi baja. Elkészülünk, majd ő madárként száll el a teraszomról. Hogy még utoljára érezhesse ezt a fajta szabadságot. Mire én beérek, addigra ő már egyenruhában támasztja a nővérpultot. Eddig még minden a szokásos ütemben halad, semmi jel, semmi feladat. A nap folyamán többször keresem Kenzit, hogy itt van-e még, vagy eltűnt. Egy lőtt sérültet hoznak fel hozzánk, szerencsére nem súlyos az állapota, csak a karját érte a golyó. Éppen őt vizsgálom, mikor belép Kenzi a szobába. Felpillantok és rámosolygok, amit ő viszonoz, majd visszafordulok a beteghez. Egy hatalmas csörrenést hallok és felnézek. Kenzi ledermedve áll a szoba közepén a tálca a lába előtt. Ijedt a tekintete és egész testében remeg.

- Kenza jól vagy? – kérdezem tőle, de nem reagál semmit. Mintha meg sem hallana, csak bámulja a beteget. Szóra nyitja a száját, de nem jön ki hang a torkán. Odasietek hozzá és megfogom a karját, kicsit meg is rázom – Kenz!

- Frida... - nyög ki ennyit.

- Kenzi én vagyok az Alexa! Mi a baj? – fürkészem a szemeit, majd döbbentem látom, hogy feketék. Régen láttam már ilyennek. Ekkor betoppan Frida és felméri a lányt, majd a beteg felé fordul. Ő is ijedten fordul felé.

- Kenza! Nézz rám! – parancsol rá.

- Frida ez... - rázza meg értetlenül a fejét.

- Figyelj rám! Menj ki! Megyek én is! – szól rá erélyesen és szinte kilökdösi az ajtón. Látom, hogy a folyosón még beszélnek pár szót, majd Kenzi eltűnik. Gyorsan befejezem a beteg vizsgálatát és Fridához csatlakozom, aki még mindig a folyosón áll.

- Mi volt ez Frida? Hol van Kenz? És mi volt baja? – zúdítom rá a kérdéseimet.

- Kenzának megjelent a feladata. Mennie kell!

- De micsoda? Mi ez az egész? Ki ez a férfi? – faggatom tovább – Hol van Kenzi?

- Az a férfi, akit vizsgáltál... - kezd bele, de kezei közé temeti az arcát.

- Mi van vele? Ki ő?

- Ő ölte meg Kenzát 15 éve! Ő kínozta napokig, kegyetlenül megkínozta!

- Mi?! Az nem lehet! – hüledezem.

- Én sem gondoltam, hogy lehetséges, de mégis megtörtént. Nem ugyanabban az alakban jövünk vissza, így a férfi nem ismerte fel. Nemsokára ő is megkapja a „jelet" a Vezetőinktől és keresni fogja Kenzit! Ez a próbája! Újra át kell élnie! – mondja könnyes szemmel.

- Nem! Az nem lehet! Azt nem fogja túlélni! Hiszen akkor sem élte túl! – suttogom és könnyeimet törölgetem az arcomról.

- De akkor feladta, azért halt bele. Nem küzdött!

- Most meg fog! Megígérte, hogy visszajön! – jelentem ki határozottan. Nyílik a szoba ajtaja és kilép rajta a férfi. Ránéz Fridára és hosszasan tanulmányozza.

- Hol van? – kérdez a pasi.

- Fent van a tetőn – mondja nagysokára Frida. A férfi bólint és elindul a lépcsők felé, sietve indulunk utána – Nem tehetsz semmit Alexa! Nem tudod megakadályozni!

- Pedig megtenném! – mondom. Felérünk a tetőre és Kenzi a korláton ül. Leugrik a földre, amint meglát minket. Magához húz egy ölelésre, majd elenged. Nyúlnék utána, de ő hátrál tőlem. Odalép mellé a férfi és megfogja a karját. Kenzi egy hosszú másodpercre lehunyja a szemét. Megtörten áll a férfi mellett és sorra törnek fel a könnyei. Még sosem láttam ennyire kétségbeesettnek, még sosem volt ilyen sok félelem a szemében. Ettől engem is elönt a pánifélelem és lépnek hozzá, de Frida visszahúz.

- Nem mehetsz már oda! – magyarázza - Küzdj Kenza! Ne add fel kérlek! Menni fog!

- Szeretlek! – suttogja Kenzi. A jól ismert vakuvillanás és eltűnnek. Ennyi, Kezni egyszerűen eltűnt. Hosszú percekig nézem azt a helyet, ahol álltak. Várok, hogy visszatérjenek, de jól tudom, hogy ez akár napokba is telhet.

- Ugye visszajön? – kérdezem remegő hangon.

- Nagyon remélem Alexa, nagyon remélem! – mondja és átöleli a vállam.

A mai napot imádkozással és rimánkodással töltöm. Beszélek én Istenhez, Buddhához, az Ördöghöz mindenkihez, aki csak eszembe jut. Nem alszom semmit, nyitva hagyom az ablakom, hogy Kenzi bármikor bejöhessen. Aztán rájövök, hogy már nem sasként fog bereppeni a szobámba, hanem emberként fog kopogni. Már hajnali 6 óra van és én még mindig a kanapén ülök és meredten bámulom a bejárati ajtómat. Csalódottan rázom meg a fejem és összekapom magam, hogy be tudjak menni dolgozni. Rögtön Fridához lépek, hogy ő tud-e valamit, de nemet int a fejével. Ő sem tud semmit.

A második nap már megőrjít a tudatlanság. Miért nem jött még vissza?! Miért nem üzennek, hogy él vagy meghalt?! Nem akarok elaludni, de a kimerültség néha legyőz, így 1-2 órákat alszom este. Reggel sírva kelek fel, hiszen Kenzi még mindig nincs mellettem. Szerencsére ma szabadnapos vagyok, így ki sem kelek az ágyból. Napközben többször írtam Fridának, de mindig ugyanaz a válasz érkezett. Hogy nem tud még mindig semmit.