Bad At Life

1. Vissza tekintve egy kicsit a múltamba, megismerve engem

Valamit tisztázzunk! Ezt nem azért csinálom, mert nincs jobb elfoglaltságom, csak kényszerítenek ennek az izének az írására. Vagyis csak kényszerítettek, mert mostmár magamtól körmölök nap, mint nap. Nem kell még több kiabálás, ez bőven elég így is.
Hol is kezdjem... Nora Gray a becsületes nevem és egy a világtól elégé elzárt, lepuakkant kisvárosban élek, Kiskunfélegyházán. Jelenleg a Platán iskolábam töltöm az időm nagy részét és már mindjárt ballagok ebből az átkozott helyből. Nyáron töltöm a 15. életévemet, amit már "annyira várok" és mehetek egy újab kínzókamrába a Mórába. Csodás, nem?
Na de akkor először egy kicsit arról, hogy hogy is jutottunk el idáig...
2017 eleje
A szüleim esküvője... lett volna, HA apa nem jön rá, hogy anyának már kb 1 éve szeretője van és nem hagyja ott az oltárnál. Majd szépen nem költözünk szét, vagyis anya, a hugom és én be nem cuccolunk a városba (mert eddig tanyán éltünk) anya barátjához, Harry-hez, aki nem mellesleg amerikai származású és van egy fia is, aki másfél évvel idősebb nálam, Bryan. Harry kint dolgozik New Yorkban és valami nagy állami cégnek ELÉGGÉ begolyásos embere szóval kapásból egy testőr kísérgeti mindenhova. Az anyagiakról ne is beszéljünk, gondolom mindenki rájött magától, hogy nem épp a szegény népséghez tartoznak. Neki is volt egy felesége, de sajnálatos módon egy sí balesetben életét vesztette 10 éve.
Visszatérve a szüleimhez, soha nem gondolta volna senki, hogy pont az a két személy válik el, akik már 17 éve együtt vannak.. amúgy se nagyon voltam beszédes és nem tartottam igényt a szüleimre, de így még annyira se, mint ez előtt. Bár hiányzik apa, de nem tehetek ellene semmit se.
2017 nyara
Akkor jött a hideg zuhany és bejelentették, hogy össze házasodnak. Nem volt elég a 10 éves hugomnak és nekem, hogy új családba csöppentünk, de még egy esküvő? Utálom ezt az egészet! Még jobban eltávolodtam a "szüleimtől" és kezdtem teljesen befordulni. Volt egy legjobb barátnőm, de kezdtem őt is cserben hagyni, pedig próbálkozott szegény. Az összes ember akivel valaha jóban voltam csak egy púp lett a hátamon. Senkivel se szerettem beszélni és gyűlöltem azt is ha hozzám értek. Fekete lett a legkedvesebb színem és befestetettem a hajam feketére és minden más árnyalatú ruhadarabot szétvágdostam és elégettem. Én voltam maga a pokol. És ez nem minden..
2017 november
Hagyján hogy év elején mindenki azt hitte vissza térek a mosolygós, vidám, mindig pozitív Nórivá.
(El is felejtettem említeni hogy nem mindig az volt a nevem hogy Nora Gray. Ha lehet úgy mondani az "előző életemben" csak simán Kulcsár Nóri voltam. Semmi extra, csak simán Nóri.)  De nem jöttem vissza, ugyan az maradtam mint pár hónappal azelőtt. Már megszokássá vált, hogy bemegyek a suliba és szó nélkül leülök a padomba és csak ha már nagyon muszály beszélgetek pár emberrel. Soha nem voltam nagy híve a csúnya beszédnek, de ígyis egyszer-kétszer énis elszoltam magam, mikor már nagyon felidegesítettek. De ebben a hónapban már nagyon nem éreztem jól magam. Nem az emberektől való irtózásomról vagy az érzéseimről beszélek, szerintem arról lehet szó, hogy nem ettem rendesen és sok fájdalom csillapítót ettem.
*Már lassan egy hete nem eszek semmit, mert egyszerűen gondolni se tudok az ételre. Alig tudok aludni is, csak ha altatót veszek be, de azt meg nem szeretem. Úgy nézhetek ki mint egy zombi. Beesett arc, kilátszó bordák, kialvatlan, vörös szem.. maga a csoda. Kimondottan rosszul éreztem magam mikor felkeltem ma, 20-án. Forgott velem az egész világ és csodálkozok, hogy eljutottam a suliig, pedig igazán nincs messze, 15 perc sincs. Nem eléggé biztosan tudtam állni a lábamon, így az összes lehetőségnél leültem és valószínű észrevették és 2 fiú osztály társam (akiknek teljesen nem fordítottam hátat) próbálták kihúzni belőlem mi a baj és haza akartak küldeni, de csak az lett belőle, hogy kiakadtam és elviharoztam tőlük, azt kiabálva hogy SOHA ! Tesi órára beérve elkezdtünk röpizni és ahogy ugráltam ott üthetett be a gikszer nálam, mert egy ütésemnél rosszul eshettem vissza a lábamra és ott elkezdett homályossá válni minden. Forgott az egész terem velem és az embereket már csak pacáknak láttam. Nem tudtam koncentrálni a játékra tovább. Ki akartam szaladni onnan a szabadba, mert nem kaptam levegőt. Elindultam, de nem jutottam sokáig, ugyanis hirtelen behasított valami és össze estem. Egy idő után, mikor csak fejeket látok magam felet és továbra sem kapok levegőt megijjedek. Mindenki szétszéledt és kezdett visszatérni minden, a látásom, a levegőm, a hallásom, mikor kiabálást észlelek és az a tanáromtól jön, aki a mentősökkel üvölt, hogy azonnal jöjjenek ki a sulihoz. Mentősök? Tű? Vér? Na azt már nem! Hirtelen felindulásból felugrottam és mindenki meglepetésére elkezdtem rohanni kifelé az iskolából. Senki nem jött utánam. Nem keresnek. Idő kell. Hideg van egy szál tesi ruhában. Tél van és mindjárt megfagyok, de vissza nem mehetek. Nem számolom hány napja vagyok ide kint. Senki nem jelentkezett értem. Talán vissza kéne már indulnom, de azt se tudom hol vagyok. Fél nap kellett, hogy a városba vissza találjak. De ez a része se túl tiszta, nem igazán járok erre. Talán nem is kellett volna. Már alkonyodik és valamit hallok mögülem, megfordulok és egy fekete alak magasodik felém és elkap. Sikítok egyet és addig rúgdalózok, amíg el nem ereszt. Elkezdek szaladni a vak sörétben és az utolsó emlékem az az, amikor egy fénycsík vakít a szemembe és egy hangos féknyikorgás. Elsötétedett minden és elkezdtem zuhanni valahova. Ki tudja hova, de elég sokáig tartott...*
Már 2 hete keresnek a suli körül és a városban de semmi. Mintha eltűntem volna, a szüleim félnek, a tanárok idegesek, a diákok ijjedtek. 2 hete volt, hogy tesi órán rosszul lettem és hirtelen elfutottam egy kis tesi ruhába a novemberi hidegben és azóta se kerültem elő. Ákos az egyik, aki aznap még meg akart kérni, hogy menjek haza vagy orvoshoz, de nem tettem mert makacs voltam. Sétált haza felé és ugyan azon agyalt mint az elmúlt jópár napban, ez az ő hibája vagy nem? Teljesen el volt gondolkozva és már kezdte feladni magában ezt az egészet, pedig nem akarta. Ahogy gyalogol észre veszi, hogy valami nem olyan, mint szokott lenni. Megállt és akkor vett észre valamit a bokrok alatt. Egy test véresen és átfagyva. Én voltam az. Oda szaladt és ahogy hátamra fordított egy kicsit felsikitott. Az egész arcom csupa vér volt és lila. Kb 1 hete lehettem elkallódva ilyen állapotban. Megnézte a púlzusom, amit alig érzett a jéggé fagyott bőrömön. Valahogy bevitt az iskolába, ahonnan egyből hívták a Kecskeméti mentőket és a szüleim, akik már jöttek is ahogy tudtak. Mikor beértek velem a korházba, próbáltak újra éleszteni, ami nagyon sok próbálkozás után sikerült, mert nagyon kevés választott el attól, hogy halálra fagyjak, de az agyam nem indult újra, másnéven kómába estem.
2 hétig lehettem kómában és egyfolytában rém képek gyötörtek állandóan egy sötét alak nyújtotta a kezét felém és el akart vinni magával. Én csak sikítani akartam de nem jött ki hang a torkomon. Nem éreztem mást csak azt, hogy folytogatnak és minden újra és újra sötét lesz. Egy valaki hangját hallottam a fejemben, bár nem tudtam pontosan kié lehet, de csak arra emlékszem, hogy ezt mondja mindig: "Valaki segítsen! Kérem! Valakiii !!!" Már nem birtam tovább és kitört belőlem a sikítás és felébredtem. Nem tudtam abba hagyni, csak egy arcot látok magam mellett, aki próbál nyugtatni és üvölt, hogy küldjenek orvost. Olyan ismerős volt a hangja. Ő hanja szólt a fejemben. Why? Ha tudnám ... Egyre több fehér köpenyes lett a szobában és már kezdtem kifogyni a szuszból. A hangom is elcsuklott, homályossá váltak az emberek. Újabb sötétség. Elaltattak. Most csak emlékképeket láttam, rengeteget egymás után és nem is tudom miért jelennek meg. Szépek voltak, sőt a legkedvesebbjeim voltak. Utána egyre rosszabbodtak, már fájdalmasan rosszak voltak. Szép lassan véget értek és világosodni kezdett körülöttem amit csak láttam.
Egy szobában fekszek, fehér és kicsi. Műszereket és egy kis szekrény mellettem, az ablak mellett egy kisebb fotel, velem szemben szekrények. Ennyi  volt a szobában rajtam kívül...  vagyis még volt valaki. A hang tulajdonosa. Lassan pislogtam, de ígysem igazán láttam. Valami eltakarta a szemem elől a termet. Az orrom? Miiiiii ? Be van kötve és csak most érzem mennyire is fáj. Vissza gondolok, hogy is kerülhettem idáig. Minden az én hibám és itt se kéne legyek. El kéne mennem most, gyűlölöm a kórházakat, de nem birok mozdulni. Mind a kettő kezemben infúzió és a lábam fel van kötve. Ez is eltört? Ezt már nem hiszem el... Nyöszörögve próbálok fentebb könyökölni, de erre a fiú azonnal felkel. Oda ugrik az ágyamhoz és leguggol mellém. Bele nézek a smaragdzöld szemeibe és látom benne a félelmet, ijjedtséget. Ugyan ezt látthatja rajtam, mert közelebb hajol és végig simítja az arcom. Abban a pillanatban tudtam, hogy bármi van ő itt lesz mellettem. Az érintésre autómatikusan elhúzodtam és fel akartam kellni, de fájdalmasan hullottam vissza.
- Ne! Csak pihenj és szólok a szüleidnek meg egy orvosnak.- és akkor ugrott be, hogy hívják. Ákos. Akartam volna utána szólni, hogy nem akarom, de végül nem tettem. Magam sem tudom miért. Csak kiment én meg hallgattam a gép búgó hangját, ami teljesen megnyugtatott. Majd hirtelen kivágodott az ajtó nekem meg felment a pulzusom. Anya és apa jött be rajta és egy orvos. Beszélni kezdtek hozzám, de igazából nem érdekelt csak feküdtem ott. Annyit hallottam ki, hogy még bent kell maradnom a lábam és a MŰTÖTT ORROM miatt (amit ugye a kómám alatt átműtöttek, mert ripityára tört) minimum 3 hétig. Már csak utána annyit észlelek, hogy nagyon álmos vagyok és elaludtam. Másnap keltem fel és éreztem, hogy valaki néz. Piros szemekkel találtam magam szembe,  egy kávéval a kezében ülve a széken. Látszott rajta hogy nem aludt egész éjjel. Mostmár kipihentebbnek éreztem magam mint előző nap. Megint ugyan az. Beszélnek és nem figyelek csak a fákat nézem kint. Látják hogy nem válaszolok és nem figyelek és azt kérdezgetik hogy vagyok. Hogy lennék? Ez hülye kérdés ... friss levegőre vágytam de még egy ideig biztos nem mehetek sehova se. Vissza fordítom a fejem és farkas szemet nézek az orvossal. Ő hamarabb elkapta a tekintetét és tudhatta hogy hagyni kell most. Kitessékelt mindenkit de amikor Ákoshoz ért megfogtam a karját és nem engedtem. Kimentek és mindent elmondott ami történt velem. Magam sem akartam elhinni, de igaz volt. Elkezdtem könnyezni, de nem folytathattam tovább mert az orrom az kezdett benyilalni...
Az a nap óta nem beszélek. Senkivel se. Letelt az adott hetem a kórházban, de mankót azért még adtak. Amikor tükörbe néztem nem ismertem magamra. Az arcom teljesen lila volt es sebes, ez nem az én arcom volt, hanem másé. Már én se lehetek ugyan az aki voltam valaha.
Továbbá se ettem rendesen és egy valaki volt az aki velem volt 0-24ben és bíztam benne, az Ákos volt. Mindenkit kiakasztottam a némaságommal és otthon egyre több lett a veszekedés. Féltem haza menni, utcára menni, féltem mindentől. Féltek, hogy a trauma miatt nem fogok többé beszélni és ezért pszichológushoz járattak. Nem sokat segített az se de Ákossak kitaláltuk hogy jelnyelven fogunk beszélgettni egymással és így mind a ketten megtanultuk. A legjobb beszéd technikám az volt ha bele néztem az emberek szemébe. Onnan már akkor mindent ki tudtam olvasni belőlük. Érzelmeket és gondolatokat is. Reménytelennek bizonyultam továbra is és az utolsó lehetőség az maradt hogy beírattak zene tanárhoz énekelni. 3nál is voltam amikor már megtalálták azt aki nem hagy lógva. Valami terapeuta lehetett vagy nem tudom de tudta a dolgat. Sikerult kicsikarnia hangokat belolem es megtanított szépen énekelni. Még régebben mondták, hogy nagyon jó hangom lehetne ha dolgoznék rajta és tessék. Lenyűgöztem vele őt is es magam is. Már felső óta zongoráztam szóval tudtam korigálni ezt a kettőt. Kaptam egy zongorát otthonra de énekelni nem tudtak rávenni. Így teltek a napok amíg a rossz akarók és az utálók az őrületbe nem kergettek és nem lettem miattuk depressziós. Rendesen mélyre estem benne, mert gyógyszerekhez is folyamodtam és nem tudtam le állni. Valahogy itt tarthatok most...