Szakítókúra

Prológus

Nem is tudom mit mondhatnék. Talán még most sem fogtam fel igazán, hogy a másfél éves kapcsolatomnak lőttek. Így három héttel az ominózus szakítás után, még mindig élénken él bennem minden sértés, felemelt hang és a velőmig ható megvető, és lenéző pillantás. Még mindig hallom, ahogy a veszekedésünk következtében kedves, lágy hangja átvált és olyan halkan, de mégis rendkívül lenézően beszél hozzám, ahogy nem szégyelli. Még mindig látom magam előtt amint az ölében ülve beszélgetünk, majd az egyik pillanatról a másikra minden kedves pillantás, megértő szó és együttérző mozdulat megszűnik létezni, és szépen lassan körülvesz minket a sokak által emlegetett feszültséggel teli csend.

Soha életemben nem hallottam még így beszélni. Mintha egy pillanat törtrésze alatt, három év után megláttuk volna egymás igazi arcát. Csakhogy ez nem az volt. Ez egy rég eltemetett énünk, amelyet olyan régen zártunk be, hogy önkéntelenül is kirobbant belőlünk. Minden sérelmet, vitát és hülyeséget egymás fejéhez vágtunk. Csupán egy dolog miatt, olyan dolgokat mondtunk a másiknak, hogy azt már soha többé nem felejtjük el. Mindössze egyetlen egy dolog elég volt ahhoz, hogy az eddig megfogadott és betartott hűséges szavainkat és szerelmünket félrelökjük, és úgy viselkedjünk, mint egy negyven éves házaspár akik szeretőt tartanak. Semmi szeretet, megbocsátás vagy együttérzés nem volt bennünk akkor.

És, hogy mi volt az ami miatt három hete nem aludtam, mert folyamatosan csak sírok? Hogy mi volt az ami miatt olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amit egyáltalán nem gondoltunk komolyan, mégis az örökkévalóságig bennünk marad? Hogy mi volt az ami miatt egy három éves, hűséges és szerető kapcsolat teljesen tönkre ment?

A jövő.

***

Két nap és az egyetem kapui újra megnyílnak. Nem, egyáltalán nem vártam. Tökéletesen megvoltam a magam kis világában, egészen augusztus első hetéig. De az egyetem iránt érzett mély frusztrációm minden egyes perccel csak gyarapodott.

Az egyetlen ami redukálódik az én magam vagyok.

Az egyetemi bulik a legjobbak. A kollégium egy régi hagyománya, hogy minden évben minden emelet szervez egy bulit. Az évszakok emeletekre vannak osztva. Én a negyediken vagyok, ezért természetesen a saját emeletem a nyár elejit tervezi.

Ma este kerül megrendezésre a nyárbúcsúztató, 's mihelyt összeszedtem az önutálattal teli maroknyi magabiztosságomat, el is kezdtem készülődni. Délután 3 órakor.

***

Viszonylag elszámoltam magam, mikor azt feltételeztem öt órába fog telni a bulira való mentális, és fizikai felkészülés. Bármennyire is gondolkodtam az ágyam végében ülve, teljes puccba vágva magam, nem tudtam eldönteni milyen indíttatásból kezdtem neki kora délután a készülődésnek, és ennek eredménye képpen, mégis mi a jó büdös francért nézek ki délután öt órakor úgy, mint aki most ért haza egy night klubból az éjszakás műszak után.

Egy fekete, combközépig érő spagettipántos ruhára esett a választásom, míg frissen mosott mogyoróbarna hajam kuszán omlott a vállamra. A sminkemmel nem sokat bajlódtam. Soha nem szerettem túlzásokba esni, ezért húztam egy tökéletesen különböző tusvonalat, és feltettem egy nem feltűnő nude rúzst. Ezennel készen is voltam. Azonban a két perces tükörben nézelődés sem segített azon helyzetemen, miszerint még mindig csak óra tizennégyet mutatott a telefonom. Egy hirtelen és kétségbeesett ötlettől vezérelve, kezembe vettem a telefonom és tárcsáztam az egyetlen embert aki számításaim szerint segíthetett rajtam. 

« Zárójelbe tettem,
áthúztam,
végül kiradíroztam a neved.
De a papíron maradt morzsákat
még mindig nem merem
elfújni. »

   The end of the Prologue. ❤