A borult ég szürkesége hűvösebbé tette az ártatlan lassúsággal fúvó, leheletnek ható szellőt. A rajt vonalában álló szűkös boxok drága táp leheleteitől bűzlő, nyálízű izgatott melegében orrát a hideg csapóajtó vasának nyomta. Társaival szemben nem ugatott, kapart vagy nyüszített, szimplán a pályára meredt. A felhők mögött a nap látszott türelmesen előbújni rejtekéből.
A fény bántotta a szemét. Szerencsére estére lekapcsolták a lámpákat, így nyugodtan pihenhetett. A kennel ajtajának hidege ismét vonzotta az orrát, így öreges lassúsággal felkelve fekhelyéről megindult felé, de hirtelen kistermetű társa izgatottan ugatni, majd ugrálni kezdett. A csóvált farok hirtelen mozgása akaratlanul is izgalomra késztette Őt is, így kíváncsian ült le félúton, halkan nyöszörögve. Ijesztő hangmagasággal csapódott a kennel rácsának négy kisebb és izgatott tenyér, vékonyabb nevetések közepette, melyre az öleb játékosan odaugrott. A két kisgyermek felkiáltva ugrott hátra.
- Na fiúk, óvatosabban. – fogta meg a gyermekek vállát bátorítóan egy alacsonyabb, ritkulóan tejfehér hajú férfi, majd halkan elnevette magát.
A gyermekek óvatosabban merészkedtek vissza és a kiskutya barátságát biztosító szagminták átadása után simogatni kezdték. Ő még mindig félúton pihent.
- Istenem – az idős férfi úr módjára nyúlt monoklijáért, amit csodálóan meglepett arcvonásaira igazított. – hát Ő lenne az, Oszkár? – kicsit közelebb hajolt hozzá, majd a mellette álló fiatal lányra tekintett.
- Oszkár, a csodaagár pontosabban. – mosolyodott el a hölgy.
- Most azonnal elviszem. – tette el szemüvegét.
- De papa, nekünk ez a fehér kell. – mutatott a kölyök izgatottan a Bichon-ra.
- Értem kisember, de most csak Őt tudjuk elvinni. – veregette meg unokája vállát.
- Hozom a papírokat. – fordult sarkon barátságosan a lány.
A hideg segített összpontosítani. Rutinosan nézte a pályát Oszkár, számtalan körrel s társával a háta mögött. A derby vokslapjain szinte a fejlécben szerepelt, egy-egy tét értéke tán drágább volt, mint magáé a kutyáé, de gazdája a fogadás összértékéért sem adott volna tovább rajta. Pedig a mai lista legpesszimistább véleménye is 4 számjegyű, Brit Fontban.
Amilyen türelmetlenek voltak a tenyerek, olyan puhák és melegek most. Oszkár a két kisfiú ölében, hátul feküdt. A nagyapa türelmesen vezetve mosolyodott el a tükör pillantásában. Új otthona szűkös kertjének gyengédséggel ápolt fűtakarója is kellemesnek bizonyult, de leginkább a kanapét szerette, amihez néhány napon belül hozzá is szokott. Pofátlan kényelemmel nyúlt el rajta, fejét az egyik fiú lábán, mancsait a másikén pihentetve.
- Miért csodaagár? – cirógatta fülét jólesően.
- Bárcsak láttad volna, gyermekem. Olyan precízen futott, mintha egy versenypilóta vezette volna, de mégis oly kecsesen, akár egy magabiztosságot nyert gida. A sport szépsége volt, és a megtestesült handicap. Még egy róla elnevezett futamot is rendeztek, amire stílusosan nem jött el. Ez a kutya, illetve az akkori gazdája egy igazi legenda. – vakarta meg Oszkár hosszabb orrát.
- Mi történt a gazdájával? – kíváncsiskodott a másik iker.
- Visszavonult. Pontosabban visszavonultak. Az utolsó, tragikus verseny után kennelköhögése lett, ami egy makacs betegség, illetve a kiöregedésével előjöttek a versenyviselt évek következményei is. Valószínűleg nem marad velünk sokáig, így tegyük széppé rövid nyugdíját. – vetett egy bíztató mosolyt.
- Elvihetjük sétálni? – hangzott a professzionálisan spontán kérdés a simogatást félbehagyó kéz felől.
A nap ismét visszabújt a szürkeség mögé. Érdekes, nedves illat csapta meg a fémnehezen a kihűlt orrot. Ismerős, sikló hang ütötte meg a fülét, amire társai méginkább felvadultak. Ő csak állt türelmesen, legendaként. A felvágósabb vendégek gyakran hencegtek azzal, hogyha ilyen nyugodt, biztosan nyer. Bár a média csak helyenként említette, a lelátók soraiban még akkor is Ő volt a téma, ha nem is versenyzett.
- És még véletlenül se engedjétek el! Akár 60 km/h-val is tud futni, a teste is a gyorsaság anatómiája! – intette az unokákat modoros eleganciával.
- Rendben papa, nem fogjuk. – kötötte cipőfűzőjét.
- Ha felkapcsolódnak a lámpák -
- Indulunk haza. – mondta közönyös megszokottsággal az ajtót támasztva a másik.
- Helyes. – indult vissza a nappaliba.
A sikló hang a pálya közvetlen oldalán található sínről jött, így rutinosan oda forgatta szempárját. Várta az elkapandó prédát. Megannyiszor menekült el előle a végtelennek tűnő körpályán, de jelenleg ugyan azt érezte, mint mindig: most el fogja kapni. Tudja, hogy el fogja, ráadásul elsőként, hisz ez a cél. Ez az, amiért oly szeretett gazdája bátorítja minden alkalommal sikertelenségétől függetlenül.
- Tim, világít a lámpa, vissza kell fordulnunk. – figyelmeztette testvérét Tom kétségbeesve.
- De nem akarok. – vágott vissza makacsul.
- Ahogyan a Papa elé sem kerülni késve, igaz? – fogta meg Tim vállát, megállásra kényszerítve.
- Jó, menjünk. – sóhajtott.
Nyugodtan sétáltak hárman a szűkebb földúton, a környék mint általában már-már halott volt. Az utat körbe ölelő házakban csak úgy zajlott a kertvárosi élet: valahonnan kellemes zene szólt, másutt kortársak játszadoztak.
- Hallod Tom, engedjük el. – nézett mosolyogva fivérére.
- Bolond vagy? Papa egyértelműen megtiltotta. – húzta fel szemöldökét.
- Ahogyan azt is, hogy a pipáját a szádba vedd, vagy hogy levedd a mama urnáját a szekrényről. – szakította meg a járását Tim.
- Jó de ez más. Ő egy élőlény. És hallottad, ha megindul nincs aki utolérje. – tárta szét a karjait.
- Szófogadó kutya, nem lesz baj. És én azt is hallottam, hogy igen öreg... - érvelt tudálékos hangsúllyal.
- Nem tudom. – rázta meg a fejét Tom.
- Te is hallottad: tegyük széppé a nyugdíjját. Amúgy sem jár erre senki. – nyúlt Tim a nyakörv felé.
- Jó, de ha Papa kérdezi, nem beszéltük meg.
Oszkár rögtön észrevette még példásan éles látásával amit a fiúk nem: egy macskát az utca vége felé. Egy macskát, mely tökéletesen hasonlított az elsuhanó prédára. A kattanással szinte egyidőben csapódott le a box ajtaja és eredt el az eső. Az oldalsínen elsuhanó préda után Oszkár és öt társa rendkívüli sebeséggel indultak meg. Mire a kommentátor elhadarta volna az aktuális helyezést, Oszkár már a szűk út végi kanyarban járt, lerázva üldözőit. El kell kapnia... Csak úgy loholt egyenesen, észre sem véve, hogy köröket tesz, a kiáltásokra rá sem hederítve. És a második kör közepén, mint jelenleg, akkor az eső, most öregsége miatt csúszott meg és borult fel. Látta, amint a préda eltűnik és a társai lehagyják. A meglepett hőköltséget izgatott csend váltotta fel. De most más, mint akkor. Más, mert most el fogja kapni. Korát meghazudtoló gyorsasággal állt szintén talpra, és gyorsult fel. A macskának még az esést számolva sem volt semmi esélye, a harmadik másodpercben már a hegyes fogak mélyültek el torkában, és Oszkár önmagát meghazudtoló kegyetlenséggel tépte cafatokra prédáját. A fáradtságtól almavörös arcú, lihegő testvérek már csak egy vérfoltos, cafatokon fekvő agarat találtak.
És Oszkár csak tovább feküdt. Értetlenül.
***
