Ments meg magamtól

Edward zihálva ült fel az ágyban. Rémálma volt, megint.  Mikor észbe kapott, hogy ez már nem az álma, hanem a valóság, lelökte magáról a takarót. Levegőre vágyott.
Kikászálódott az ágyból és a sarokba nézett.
Borzasztó hiányérzete volt, ebbe bele facsarodott a szíve.
"Bátyó"- vízhangzott fejében. Elfordította a tekintetét, és pár nehéz lépéssel az ajtó előtt termet, amelyet kinyitott.
Meglepetségében hátra hőkölt. Ott álltál, kopogásra készen, egy párnát szorongatva.
-Te meg mit keresel itt?- kérdezte.
-Ami azt illeti...-hangod olyan halk volt, hogy szinte egy halkabb suttogásnak hallatszott.- Két dolog miatt jöttem.
Ráemelted a tekinteted, és láttad, hogy szemei alatt fekete karikák húzódnak végig.
-Arra várok hogy kibökd.-morogta. Ingerült volt.
-Aggódtam miattad.
-Miattam nem kell.
-De kell!- förmedtél rá, már hangosabban.- Napok óta ki se mozdulsz abból a nyomott szobából, enni is alig eszel..
-És?- vágott szavadba.- Nincs kedvem kimozdulni és nem vagyok éhes.
-És alig alszol.- mondtad.
-Hagyj békén!-mondta. Ellépett melletted, de te megfogtad a karját.- Mit nem értesz azon, hogy hagyj békén?
-Úgy is tudod hogy nem foglak békén hagyni.
-Egyedül szeretnék lenni.
-Pont ettől féltem.-mondtad.- Mitől akadtál ki ennyire? Mit mondott neked Mustang, hogy úgy viselkedsz, mint aki mindent elvesztett?
-Nem akarok beszélni róla.-mondta majd elhajtotta a fejét.  Ismét ránéztél, és láttad hogy gyengén, de rázkódik a válla.
-Edward...-bátortalanul nyitottad újra szavakra ajkaidat- Allal történt valami?
Ő nem szólt semmit, vállának rázkódása viszont erősödött. Egyből tudtad hogy valami borzasztó dolog történt. Szabad kezeddel eltakartad ajkaidat és érezted hogy a szemeidbe könny szökik.
Ed továbbra se szólt egy szót se. Karját kirántotta ujjaid közül és elindult a lépcső felé.
Nem igazán tudtad hogy mit kezdj a helyzettel, hiszen sugárzott belőle a megtörtség és a szomorúság.
Utána léptél, de tétováztál. Nem kellett kimondania hogy tudd mi történt.

Alig pár perccel később, már utolérted a nappaliban. Egy helyben állt, és bámult kifelé az ablakon. Nagyot nyeltél. Mellé léptél. Rád nézett. Könnyei az arcán csillogtak. Sose láttad ennyire elveszettnek.
Nem mondtál semmit csak magadhoz ölelted.
Lassan a válladra hajtotta a fejét és derekadnál szorosan magához húzott. Gyengéden simogatni kezdted a fejét.
-Most mégis mit csináljak?- kérdezte.- Hogy fogom én ezt túlélni?
Nem hallottál még ennyi fájdalmat egy ember hangjában. Igaz hogy testvérek lévén Ed és Al mélységesen kötődtek egymáshoz, jobban mint bárki más akárkihez azok közül akiket ismertél. Azt is biztosra vetted, hogy bármi történt is, Alnak is Ed volt az utolsó gondolata.
Ebben a helyzetben nem tudtál mit mondani, csak csendesen vigasztaltad, a vigasztalhatatlan fiút.

~*~

Másnap reggel arra keltél hogy fázol. Ahogy kinyitottad a szemeidet, Edward arcát pillantottad meg, ahogy az eget kémlelte. Még csak virradt, de már elég világos volt. Felültél.
-Ne haragudj, be aludtam..
-Nem baj.-mondta. Eközben nyújtózkodtál egyet.- köszönöm.
-Mit?-néztél rá. Felült melléd és Homlokodnak döntötte az övét.
-Hogy nem hagytál egyedül.
Mély levegőt vettél.
-Te már sokszor mentettél meg. Most már rajtam volt a sor.
-Hihetetlen vagy.-suttogta.
-Sajnálom.-mondtad.-Azt hiszem nagyjából tudom mi jár a fejedben, de kérlek...
Elhúzódott tőled.
-Ott kellett volna lennem.
-Megint magadat hibáztatod.
-Nem kellett volna egyedül elengednem.
-Figyelsz te rám egyáltalán?-rád pillantott, tudtad hogy nem sokat fog fel most a világból, ez egy természetes reakció ha valakit elveszít az ember.-Al sem szeretné hogy ezt tedd magaddal.
-Tudom-Sziszegte fogai közül- de ez annyira...ő még... 
-Edward.-suttogtad.
-El jössz a temetésre?
-Hülyeséget ne kérdezz. Én is úgy szerettem Alt,mintha a bátyám lett volna.
Elmosolyodott picit.
-Sose értettem ezt.-vallotta be, inkább magának mint neked.
-Mit?
-Tudod, ő is úgy tekintett rád, mintha csak a húgunk lennél...
-Pedig alig pár éve ismerlek titeket.
-Pont elég idő volt ahhoz hogy feltétlenül megbízzon benned.
-Te sose bíztál bennem igazán.-tudtad, a szíved mélyén.
-Még most se.-mondta.- Viszont most már csak te maradtál nekem szóval, nincs más lehetőségem, nem igaz?
Próbálta elviccelni a dolgot, de egyikőtöknek se volt kedve nevetni. Mindkettőtök eszében csak Alphonse járt.

  ~*~ 

 

Esős napra ébredtetek. Igazából a madarak se csiripeltek. Mindig is csendes hely volt Resembool, de most valahogy teljesen más volt az a csend. 
Egy szót se szóltatok egymáshoz mikor találkoztatok a nappaliban. A kanapéról felvetted a két fekete kabátot, az egyiket a kezébe nyomtad, a sajátodat pedig felvetted. Ahogy a bejárati ajtóhoz léptél Edward már ott állt, kezében egy esernyővel.
Tekintetetek találkozott. Nem kellett kommunikálnotok ahhoz hogy tudjátok, ez mindkettőtöknek borzasztó nehéz. 

Elindultatok. Szorosan Edward mellett haladtál, hiszen egyetlen esernyőtök volt. Az egész út csendben telt. Csak néha lehetett hallani neked a szipogásod, vagy Edward torok köszörülését.
Ahogy megérkeztetek, ti voltatok az elsők a temetőben. Ő oda sétált egy sírhoz, ami mellett egy frissen ásott gödör volt. Mellé lépkedtél és megérintetted a vállát.
-Köszönöm hogy itt vagy. Egyedül nem bírnám.
-Edward.-mondtad, hirtelen feléd fordult és átölelt. Sírt.
- Folyton azon jár az agyam, hogy hogyan hozhatnám vissza.-suttogott- Könyörgöm, ments meg magamtól.
Átölelted.
-Minden rendben lesz. Nyugodj meg.-súgtad nyakába miközben vissza ölelted. Bár tudtad hogy semmi se lesz rendben ezek után...