Jeff The Killer szobalánya

8.fejezet

Húúú! Elég régen írtam ide, bocsánat mindenkinek... Mostanában nincs annyi szabadidőm, mint amennyit én szeretnék... És a Senpai-om(puszi, ha tudod, mit jelent!^^) is eléggé siettetett a résszel, szóval itt van, közel egy hónapnyi kimaradással...

Mostanában elég ingerült vagyok. Szinte mindenkinek feltűnt, hogy nem vagyok a legjobb passzban. A napom legtöbb részét a szobámba zárkózva töltöttem, félhomályban, zenét hallgatva. Próbáltam firkálgatni, de semmi sem kötött le. Ennek egy oka volt.

Újra érezni akartam azt az örömöt. Azt a felszabadító, őrült, felhőtlen érzést... Ami akkor fogott el, mikor gyilkolásztam. Azt hiszem, már csak ennek élek.

Erőt vettem magamon, és lebattyogtam a lépcsőn. Engedélyt szerettem volna kérni Slendy-től a kimenetelre. Épp eleget poshadtam ebben a dohos és öreg kastélyban, itt az erdő közepén!

De mit adtak az egek?! Kit találok lent, a kanapén tehénkedve?! Még szép, hogy Jeffet! Hm!

Tudomást sem véve róla, bejártam az egész alsó szintet,  Slendy után kutatva. A bejárati ajtó előtt haladtam el, mikor valami lehetetlenül hangos csörömpölést hallottam! Ott helyben kaptam frászt! Minden bizonyal elég hülyén nézhettem ki, mert a zajra elősiető Jeff alig bírta megállni a röhögést... Na, ezért kapni fog!

Kiderült, hogy amire én a világ végét hittem, csak a csengő volt... Nem is tudtam, hogy van ilyenünk!

Az ajtón nem volt kukucskáló, így ki kellett nyitni ahhoz, hogy megnézzük, ki zavart meg minket eme szent és lustulós napon.

Hogy mit reagáltam? És ki várakozott a bejáratban? Elámultam. Lehetetlenül szép volt. Szinte már nem evilági. Egy lány álldogállt ott, picit félszegen. Barna haja picit az arcába lógott, és eltakarta jádezöld szemeit, melyben a szivárvány összes színe visszatükröződött. Lélegzetelállító látvány volt!

Jeff sem kapott levegőt. Megbabonázva bámulta a jövevényt. Erre én természetesen jól pofon csaptam. A lány nevetni kezdett Jeffet látván. Picit ilyesztőn nevet... Mintha...

Eközben Slendy is idetolta a szent hátsóját. Ő sem tudott semmit a titokzatos idegenről. Cseppet sem tűnt fangirl-nek... De azért beengedtük.

Mindenkit letrombitáltunk a nappaliba. Még Ben is abbahagyta a cleverbotozást, csak a mi kedvünkért. Egyszer régebb megengedte, hogy én is kipróbáljam. Irtózat jó volt!

A lány illedelmesen bemutatkozott. Ayano-nak hívták(na melyik játék? Aki tudja... Még egy puszi!^^), és a szél azért sodorta picit sem normális körünkbe, hogy csatlakozzon hozzánk, mint egy itthoni segítő... De volt benne valami, ami nagyon nem tetszett... Ahogy Jeffre pillantott... Minden világossá vált a számomra.

Először is, tudni kell rólam, hogy yandere vagyok(a való életben is!^^). És nem is tudoom... Talán Jeffet tekintem a kiválasztottamnak... A maga perverzségével és hülyeségével... Mindent megtennék becses személyéért!(bocs, Senpai...😔😞)

A többiek egyből megszerették. Nem is gondolták volna, hogy milyen valójában. Hisz minden yandere álcázza magát. Aki még úgy-ahogy felismerte a közelgő veszélyt, az két ember(vagy ki tudja, mi) volt. Ben, mivel annyit gamel, játszott egy játékkal. Ami egy yanderéről szólt.

A másik meg Szabi volt.

Míg a többiek Ayano-t imádták(sajnos köztük volt Jeff is...), mi elvonultunk, megbeszélni a haditervet. Közös nevezőre nem nagyon jutottunk, de egy pontban egyetértettünk: Ayano-t félre kell söpörni az útból.

Közben eszembe jutott, miért is jöttem én ki a szobámból. Gyorsan odarohantam Slendy-hez, de el volt foglalva. A hallgatás meg nálam igent jelent!😜

Amilyen gyorsan tudtam, siettem kifelé, a szabad levegőre. Vittem magammal fülest és telót is(igen, volt nálam. Az asztalomon találtam, és használatba vettem). Újra visszaburkolóztam a magány fekete köntösébe.

Senki nem jött utánam. Picit rosszul esett...