Összetörve 2

37. Fedőneve: Tomlinson

"- Mielőtt elkezdjük... Híreim vannak Zayn állapotáról."

Egy nagy lendülettel előrébb csúsztam a széken, és közelebb hajoltam Payne-hez. Még az arcomról is eltűntettem azt a passzív hozzáállást, ahogy ehhez az egészhez kezdetben állni akartam.

- Csupa fül vagyok.

Ha most nem azt fogja mondani, hogy holnaptól itt fog ugrálni körülöttünk kicsattanó egészségével, akkor hazamegyek.

- Összeillesztettük a képleteket, és beszereztük a megfelelő antitesteket, melyek kizárják a trombózis kockázatait, de megemelik az ionaktivitáshoz szükséges sejtmolekulákat. Azonban...

- Most - emeltem fel a kezemet - állítsd le magad! Nem érdekelnek az orvosi közhelyeid, amikkel finomkodni akarsz. Azt akarom tudni, volt-e értelme annak, hogy reményt keltettél mindkettőnkben, vagy beismered végre, hogy csak elborult az agyad, és isteneset akartál játszani.

Mélyen beszívta a levegőt, amitől arra következtettem, hogy még mindig nehezen viseli, ha a szavába vágnak. Sajnos ezt az örömöt nem foszthatom meg magamtól.

Sötét szemei, ha lehet, csak még sötétebbek lettek, amint rám emelte őket.

- Zayn már beszél, Louis. Mosolyog, és alig tudom rávenni, hogy ágyban maradjon még egy kis ideig, amíg az ellenőrző teszteket le nem futtatjuk - szemei mosolyogtak, hangja lágy volt. Ezt a Payne-t eddig még nem is láttam.

Teljesen lefagytam. Fogalmam sem volt, milyen képet vághattam. A pillanatnyi sokkból egyszerre sikerült feleszmélnie a testemnek, és a szám elé kapva a kezemet, próbáltam visszatartani, nem túl férfias kirohanásom. A vállaim rázkódni kezdtek, a másik kezemmel pedig görcsösen szorítottam a térdemet, miközben próbáltam egyre jobban összehúzni magam, hogy senki ne lásson.

Hálás vagyok, hogy hagyott időt, míg összeszedtem magam, legalább annyira, hogy szóhoz tudjak jutni. Kínosan nevettem bele a pillanatba, mert erre tényleg nem számítottam. Annyira hajtogattam, hogy ennek semmi értelme, úgy sem lesz belőle semmi, hogy azt a variációt fel sem vetettem magamban, hogy mi van, ha mégis sikerül? Csak sajnáltattam magam, és mondogattam magamnak megállás nélkül, hogy ennyi jót sem érdemlek meg az életben, de azzal nem számoltam, hogy Zayn erős. Ragaszkodik az élethez, mint bárki más, aki nem én vagyok.

Kezeket éreztem meg a kézfejemen, amik visszakerültek az asztallapra időközben, könnyes szemeimmel pedig felnéztem a tulajdonosukra. Ez volt eddig talán a legbensőségesebb kapcsolat, amibe keveredtem Payne-nel. Amellett persze, hogy néha a bordáim közé nyúlt.

Szemeiben meleg fények játszottak, arcát pedig egy mosolyra húzta, amiben egyszerre volt látható az öröm és a büszkeség.

Nyilván büszke magára, hát bassza meg, ki ne lenne az? Korai még azt mondani, hogy egy újfajta gyógymódot dobhat piacra, de, ha tényleg igaz, amit mond, akkor a világ hamarosan hallani fog róla, ki az a dr. Kibaszott Liam Payne. El sem akarom hinni, de még én is érzek valamiféle büszkeséget iránta. De hálát mindenképpen, mégha nem is fogom neki bevallani. Teljesen kifordult a világ önmagából!

- Köszö...

- Ne! Ne tedd! - vágott a szavamba. - Rosszul érezném magam, ha pont te, a kezdetleges riválisom köszönné meg a munkámat - lenéző tekintete nem sikerült olyan tökéletesre, mert a hangjában hallottam a komolytalan hangnemet.

- Akkor csak baszd meg! - viszonoztam a mosolyt.

- Így jobb - megpaskolta a kezemet, és visszadőlt, hogy újra a kezébe vegye a tollat. Én azonban még hallani szerettem volna erről.