Kristály tisztán

2.

- Hogy ki vagyok? - kérdezte, és a szemén sötét árny futott át. De csak egy másodperc volt az egész, mintha csak képzeltem volna az egészet. Mégis elbizonytalanodtam. Miért nem akarja, hogy tudjam? - Nem fontos. - mondta végül, de látszott rajta, hogy ezt is nehezére esett kimondania. A kérdés nyomán hűvös és távolságtartó lett, mintha el akarna zárkózni, olyan mélyre, hogy még véletlenül se derüljön ki igaz valója. De ez engem csak még kíváncsibbá tesz, és csak gyűlnek bennem a  megválaszolatlan kérdések. A tájat kémlelem, és azon gondolkozok, hogy mit mondhatnék, hogy megtörjem a jeget, vagy akár, csak legyen újra olyan mint amilyen volt, mert ez a hűvösség megrémít. 

A szél egyre erőteljesebben és egyre fagyosabban tépett a hajamban, és ahogy a tájat néztem, egy hirtelen zajra összevontam a szemöldökömet és hátra fordultam. Már szólásra nyitottam a számat, de azt valaki befogta és a zajtól elfordulva, a korlát mentén magával rángatva elkezdett futni. amikor már nem hallottuk a zajt, a titokzatos elrablóm elengedett, és  a már ismert mosollyal nézett rám. És ekkor összeállt a kép. Olyan hülye vagyok, hogy eddig nem jöttem rá. 

- Lee Sung... Te valamiféle híresség vagy? - kérdeztem, és közben még mindig saját figyelmetlenségemen botránkoztam. Hiszen simán rákereshettem volna, vagy megkérdezhettem volna bárkit.

- Lee Sung? - nevetett fel hangosan. A nevetése mély volt és kellemesen borzongató. Zavaromban az arcomra pír szökött, és nem csak azért mert, mint kiderült ténylegesen nem emlékszem a nevére, hanem - remélhetőleg számára ez nem nyilvánvaló- a nevetése nyomán a gyomromban keletkező bizsergető érzéstől. - DaeHyun vagyok. - mondta, most már csak mosolyogva. - Reméltem, hogy az első találkozásunk ellenére nem tűnik fel, hogy " valamiféle " híresség vagyok. - mondta, kezével macskakörmöket formálva. - De így van. Én egy énekes vagyok. Egy bandában. 

- Hűha. És most el kéne ájulnom? - incselkedtem.

- Az a minimum. DE akkor szólíts Oppának. - szállt be a játékomba.

-  DaeHyun Oppaa! - visítottam fel mint egy macska akinek a farkára léptek, és DaeHyun nyakába borultam. - Kaphatok egy autogramot? - ölelgettem és direkt elvékonyított hanggal beszéltem hozzá. - Vagy esetleg mást is? - húztam fel játékosan a szemöldökömet és a nyakát átkarolva összekulcsoltam a kezeimet. Veszélyesen közel voltunk egymáshoz, és a játékosság elillant. A szívem vadul verte a mellkasomat, és az a bizsergés ismét jelentkezett. DaeHyun tekintetében valami megvillant, és hirtelen gonosz kis mosolyra húzta a száját.

- Ha ez minden vágyad. - suttogta, majd közelebb hajolt és lágy puszit adott a szám szélére. Döbbenten néztem rá. Szóhoz se jutottam. A lábaim a földhöz ragadtak, a karjaim tehetetlenül lógtak a testem mellett, és én csak néztem, mint aki fel sem fogja mi történt. Csak egy puszi, nem több, mégis többnek érzem, és még annál is többet akarok. Megrémít. A saját érzéseim a legsokkolóbbak. De hát... Én nem érezhetek iránta semmit. Hiszen csak egy napja ismerem, és valószínűleg a kirándulás után többet nem is fogom látni.