Szárnyak (Félbehagyott, nem fogom folytatni)

I. rész: Az iskolai élet---1. fejezet: Felfedezés

Gyönyörű, napsütéses idő volt. Lizával, a nővéremmel mégis szomorúan álltunk egymással szemben a repülőtéren. Egy óra múlva indult a gépem, ami nagyon hosszú időre elszakít minket egymástól. Eddigi életem során nem telt el olyan nap, hogy ne láttam volna. Nehezen búcsúztunk el egymástól. Majdnem lekéstem a gépet. Liza nagyon fog hiányozni. Karácsonyig biztos nem találkozunk. Ezt már sokszor végiggondoltam, de a repülőn még egyszer volt rá időm. Az új iskolám a világ túlsó felében van! Elvileg Japán és Kína között van, de én ezt nem veszem be. Láttam a képeket, amiket küldtek, és úgy nézett ki, mintha az Antarktiszon lenne. Nekem semmi bajom nincs a hideggel, a hóval, és a pingvinekkel, de miért hazudnának? Rosszat biztos, hogy nem akarnak. Hatalmas segítséget kaptam tőlük, amikor hirtelen két fekete folt jelent meg a lapockámon, ráadásul nem csak ez, hanem a mellkasom is szörnyen fájni kezdett. Azt mondták, hogy egyelőre nem mondhatják el, hogy miért, de semmi probléma nem lesz, csak bízzak bennük, és szeptembertől járjak az ő iskolájukba, aminek a nevét sajnos már elfelejtettem, és valami furcsa írással írnak. Bele kellett egyeznem, hiszen csak ők segíthettek. Két úgynevezett ápolónő mindig velem volt, és kaptam tőlük fájdalomcsillapítót, sok törődést, és odafigyelést, hogy ne törjek össze. Liza is próbált segíteni, de ő is félt, és aggódott. Neki is segítettek, már nem pánikol, és visszatért a nyugalma. Azóta nincs semmi problémám, bár a feketés foltok elkezdtek kicsit átalakulni, mintha valami ki akarna törni, nőni a hátamból. Már nem aggódom, bízom benne, hogy majd megmagyarázzák.

A repülőút egyszerre volt túl hosszú, és túl rövid. Túl hosszú volt, mert ugye a föld másik felére mentünk, és azért ez elég sok idő. Gyakorlatilag egyedül voltam, nem volt mit csinálnom. Mégis, amikor közeledtünk, azt kívántam, bár lenne még hosszabb a repülőút, nem akartam a sorsommal szembenézni. Hihetetlen volt a hely, ahol leszálltunk. Egyszerre volt meleg és hideg. A hótakaró alól pálmafák nőttek ki, a pingvinek és a kolibrik egymás mellett éltek, és mintha társalogtak volna. Fantasztikus látvány volt! Amikor kiléptem, éreztem, hogy hogyan lehetséges ez. Tényleg egyszerre volt hideg és meleg. Senki nem fázhatott, de melege sem lehetett. Egyszerűen leírhatatlan az érzés. Azért ennyire egzotikus Japán sem lehet.

Ekkor néhány...hogy is mondjam... szokatlan kinézetű ember jelent meg. Az egyiknek a haja helyén tűz lobogott, a másiknak az egész testét pikkelyek borították, a két nő pedig (ikreknek tűntek), rendszeresen keresztülsétált a pingvineken, akik már meg sem lepődtek ezen. Ekkor vettem észre, hogy mellettem még jónéhány velem egykorú, szintén ijedt, megszeppent gyerek áll. Pont olyannak tűntek, mint én. Valószínűleg ők sem tudtak semmit se a helyről, se a helyzetről.

Amikor odaértek hozzánk a felnőttek, a pikkelyes férfi elkezdett beszélni. Elmagyarázta, hogy bennünk mind ott van egy ilyen képesség, mint bennük, és azért vagyunk ott, hogy normálisan alakuljon ki, és tudjuk használni, vagy akár elrejteni az átlag emberek elől. Rengeteg ember fog segíteni nekünk, úgy, mint eddig. Ők már rájöttek, mi a más bennünk, ami ebben a környezetben egy hét alatt megjelenik. Bár ez nem lesz egy problémamentes hét. Mindenki fog új dolgokat kapni az új természetéhez. Ez lehet új füzet, vagy ruha, akár még valami tisztálkodószer is. Ezek a szempontok alapján leszünk néhány órán külön csoportokban. Például akiknek a vízzel kapcsolatos, azok tudni fognak a víz alatt lélegezni.

Ez a beszéd kicsit megrémített, de rögtön beleszerettem az új iskolámba. Már régóta álmodoztam valami különleges képességről, és ez most valóra vált! Mielőtt rendesen végiggondolhattam volna ezt az egészet, új feladatot kaptunk. Válasszuk ki a szobatársainkat. Egy óra múlva visszajönnek, addigra háromfős csoportokat akarnak látni. Szép lenne azt mondani, hogy összeszedtem a bátorságomat, és megszólítottam valakit, de sajnos nem így történt. Engem szólított meg egy lány. Elsőre szimpatikusnak tűnt, ázsiai stílusú ruhát viselt, hosszú, fekete haja, ferde, sötét szeme, és elképesztően világos bőre volt. Azt mondta, hogy a nevét úgysem tudnám kimondani, úgyhogy szólítsam csak Lilinek. Egy-két kérdésére tudtam válaszolni, de aztán folyamatosan beszélt. Jó volt hallgatni. Mesélt az életéről, és hogy hogyan került ide. Ő a nagyon könnyű tárgyakat tudja mozgatni a szemével.