Szárnyak (Félbehagyott, nem fogom folytatni)

I. rész: Az iskolai élet---4. fejezet: Eltűnés

A következő hogy éljünk békében? órán megkaptuk a medálunkat. Az enyém egy szív volt, amit két szárny adott ki. Mint mindenkié, ezüstszínű volt, és egy vékony fémláncon lógott. Gyönyörű volt! Kifejezte az érzéseimet, gondolataimat, vágyaimat. Igaz, hogy csak egy medál volt, de rögtön a szívemhez nőtt. A használata is könnyen ment. Megérintettem, és rögtön eltűnt a szárnyam. Ekkor vettem észre, hogy a zipzárakat a ruhámon teljesen össze lehet húzni, hogy ne legyen rajta lyuk. Furcsa volt ismét szárnyak nélkül. Majdnem előre is estem, mert ugye én megszoktam, hogy egy ki tudja hány kilós szárnyat cipeltem a hátamon. Szerencsére Clara elkapott, de őt is alig ismertem föl. Bőrszínű volt a bőre, és barna a haja. Azt mondta, hogy úgy érzi, ki van száradva, és megfullad a levegő páratartalmától, ami eddig csak éltette az új, vízhez kötött szerveit. Lili egy kicsit se változott. Elsőre ő sem észlelt változást, viszont amikor fölemelte a tollát, sokkal nehezebbnek érezte. Lia azt mondta, (ez nehéz óra volt, ezért ott voltak a segítők is) hogy valószínűleg tudat alatt használta a képességét. Meg kell szoknia, hogy a tárgyaknak két különböző súlya lehet. Mindenkinek voltak problémái, amik viszont hamar megoldódtak, bár ez elég nagy hangzavarral járt. Mire mindenki megnyugodott, vége is lett az órának. Juliet még hozzáfűzte, hogy gyakoroljunk, mert jövő héten kimegyünk a szomszédos szigetre, és teszteljük az eredményt. Én tényleg igyekeztem gyakorolni. A közbeeső órán végig úgy voltunk. Én volt, hogy egész délután nem használtam a szárnyamat. Eleinte még néha elvesztettem az egyensúlyom, de a hét végére megszoktam mindkettőt. 

Végre elérkezett az óra! Mi nem is éreztük, de már október volt. Vékony kabátot kellett elővenni. Az enyémen kicsit furcsán mutattak a zipzárak, de nem csak nekem volt ilyen problémám. Sokan voltak, akiket zavart a ruhájuk anyaga, mérete, vagy egyéb tulajdonsága. Azonban mindannyian örültünk ennek a kirándulásnak. Hajóval mentünk át a szomszéd szigetre. Sajnos ott nem volt olyan szép idő, mint nálunk. Fújt a szél, és kicsit hideg volt. Juliet rögtön ránk szólt, amint megérkeztünk. -Nem beszélünk arról, hogy mit csináltatok az iskolában! Ti most egy átlagos iskolába jártok! Nem tudtok repülni, lélegezni a víz alatt, se semmi hasonlót. Ne is beszéljetek róla! – Ezután óvatosabbak voltunk. Egész nap azt csinálhattunk, amit akartunk. Mindenkit elkísért egy segítő. Nekem először nem volt ötletem, hogy mit csináljak, úgyhogy elkísértem Clara-t a fodrászhoz, mert be akarta festetni a haját kékre, mert megszokta, és úgy jobban tetszett neki. Rövidebb ideig tartott, mint én vártam. Ráadásul szinte pont olyan lett, mint volt. Ezt persze nem mondhattam ki a fodrász előtt. Ő még mindig csodálkozott, hogy egy olyan szolid, visszafogott, szégyenlős lány miért festeti csak úgy, hirtelen teljesen kékre a haját. Ahogy azon is, hogy egy kicsit se lepődnek meg azok, akikkel találkozunk. (Sokan szembejöttek. Nem egy nagy sziget. ) 

Ezután Lilit kerestük meg. Megtalálta a sziget egyetlen ruha-, smink-, és cipőboltját. Rengeteg cuccot választott, mire odaértünk. Olyan sminkes dolgokat is, amikről azt sem tudtam, hogy hogyan kell használni. Ha már ott voltunk, mi is választottunk egy-két apróságot Lilivel. Ő vett egy kék-szürke átmenetes, vastag pulcsit, és egy vékony, fekete hajpántot. Mindkettő jól illett hozzá, a stílusához. Én egy szájfényt, egy rövidszárú, drapp csizmát, és egy körszabásos, bordó, viszonylag rövid szoknyát választottam. Lili három kosarat telepakolt, mire el tudtuk rángatni onnan.

Lesétáltunk a tengerpartra. Leültünk egy padra, és beszélgettünk, amíg rémült sikítást nem hallottunk. Rögtön odarohantunk. Egy arra járó néni sikított. Már ott volt néhány ember, és mind körbeállták Nikit, egy lányt a suliból, akinek az a képessége, hogy keresztül tud menni a tárgyakon. Ideges volt, emiatt átment rajta a hátizsákja, és leesett a földre. Véletlen kikapcsolhatta a medálját. Odaszaladtam, hogy segítsek neki, de nem jutottam a közelébe. Próbáltam lökdösődni, hogy elrángathassam onnan. Rengetegen nekem jöttek, mire odajutottam Nikihez. Megragadtam a karját, és elkezdtem rángatni. Vagyis mégsem, mert a rettegéstől egyszerűen átnyúltam rajta. Úgyhogy kiabálni kezdtem. – Niki! Gyere! Mennünk kell! – Végre elindult. Kijutottunk a tömegből, és szaladni kezdtünk. Lia segített. Miután eltűntünk az erdőben, felbukkant Niki segítője is. Ő vezetett el minket a hajóig, amíg Lia bemesélte az embereknek, hogy ez egy trükk volt, és Niki csak vetítve volt. Percekig beszélt, de végül az emberek hittek neki. Még meg is dicsérték a vetítés ügyességét. Lia utánunk szaladt, közben hívta a segítőket. Vissza kellett mennünk. 

Már a hajón voltunk, amikor újra baj történt. Észrevettem, hogy nincs meg a medálom. Elszakadt a lánc, amikor rohantunk. Vissza kellett rohannunk Liával. Pont ugyanazt az utat tettük meg, mégsem találtuk sehol. Néztük ez úton, az út mellett, de még a fákra fölakadva is. Lia kis idő múlva felhívta a többieket, mi majdcsak hazajutunk valahogy. Főleg a szárnyammal. Azonban hiába mentünk végig a füves ösvényen, minden fűszál alá benézve egészen a betonútig, az erdőn keresztül. Ott sem volt. Mondtam Liának, hogy szerintem a parton még megvolt, de azért bejártuk az egész szigetet. Volt nálam egy füzet, annak a lapjaira írtunk hirdetést, hogy hátha valaki megtalálja. Már sötétedni kezdett, amikor Lia feladta. – Figyelj Réka! Ha gondolod, itt maradhatunk éjszakára, de szerintem nincs értelme. Valaki csak megtalálja. Jutalmat is ígértünk. Írtuk, hogy tárgyi értéke nincs. Majd telefonálnak. Keressünk valakit, aki hazavisz. – Hiába próbált nyugtatni, sírva fakadtam. Ha nincs meg a medálom, nem tudok repülni. Nincs értelme visszamennem. Én nem élném túl, ha ezek után soha nem repülhetnék. Túl csodálatos ahhoz, hogy lemondjak róla. Nem akartam visszamenni. Liának ekkor újabb ötlete támadt. Fölhívta az iskolát: nem találta meg onnan valaki. Annyit mondtak, hogy bemondják a hangosbemondóba, és mindenkit meg is kérdeznek. Nem tudom mennyit vártunk, amíg visszahívtak, de nekem rengetegnek tűnt. Teljesen elkeseredve, elveszetten ültem egy padon. Este volt már, hideg és sötét. Nagyon rossz volt. Megörültem, amikor végre megcsörrent Lia telefonja. Azonban csalódnom kellett. Nem volt senkinél. Majdnem újra sírni kezdtem, amikor Lia megszólalt. – Nem akartam idáig eljutni, de sajnos nincs más lehetőségünk. Gyere, mindenkit meg kell kérdeznünk! – mondta sóhajtva. 

Elindultunk körbe a szigeten. Szerencsénkre csak egy kicsi, de modern falu volt a szigeten. Három hosszabb utcából állt. Elindultunk az elsőn. Itt voltak az ületek, intézmények, demár mindegyik bezárt. A végén volt csak két ház. Becsöngettünk az elsőbe. Egy idős néni nyitott ajtót. Lia kérdezgette, hogy nem látott-e egy ezüstszínű, szárnyas medált, de a néni sajnos nem látott. Így mentünk végig a második utcán is. A harmadik utcába már nagyon későn értünk. A második végén sem örültek nekünk, hát, kicsit késő volt. Lia i döntött, nem kérdezgetünk tovább, majd reggel. Én nem akartam abbahagyni a keresést. Végigkiabáltam az utcán. Egy-két házból előjöttek, hogy hagyjam őket aludni, de a medálomat nem látták. Teljesen kétségbe estem. Végigrohantam az utcán, és elestem. A földön ültem, sírtam, és féltem. Lia mosolyogva jött oda hozzám. 

- Nyisd csak ki a szemed! Nézz a lábadra! 

- Lehorzsoltam? 

- Nézd meg!

Akkor láttam, hogy miben botlottam meg. Beleakadt a lábam egy láncba. Pontosabban a láncba. Rajta volt a medálom is. Annyira megkönnyebbültem, hogy megvan. Ott, azonnal el akartam aludni. Eddig is fáradt voltam, de nem tudtam volna aludni az idegességtől, de most már éreztem. Annyira megkönnyebbültem! Jobban örültem, mint... mint bárminek. Elképesztő volt. Újabb bizonyíték, hogy akkor tanulunk meg valamit igazán értékelni, ha elveszítjük. 

Lia szerencsére látta rajtam, hogy fáradt vagyok a repüléshez, így elővett a hátizsákjából egy gumicsónakot, és egy pumpát. Egy nagyobbfajta hátizsák volt csak rajta, ezért is lepődtem meg annyira. Hány ezer furcsa dolog lehet még nála? Mi mindenre készült fel? Atomrobbanásra is? Ha a sulit nézzük, simán lehetséges. Végül is, bármikor egy háborús övezetbe kerülhetünk, ahol atombomba is robban. Miért ne?

Szóval a gumicsónakkal nekivágtunk a végtelen, sötét óceánnak. Rögtön, tőlünk 100 méterre megláttuk az első fényeket. Pont a Kiválasztott sziget volt, úgyhogy a végtelen óceánnak csak egy 100 méteres szakaszát tettük meg. Számunkra nem is volt olyan végtelen. Se sötét. 

Szerencsére Lia ebben is gyakorlott volt (miben nem az?), így gyorsan elértük a szigetet. Lia rögtön elküldött aludni, hogy majd ő elmagyaráz mindent. Mozgalmas, nehéz nap volt. Rengeteg izgalomban volt részem. A város gyönyörű volt, jól éreztük ott magunkat, ha semmi baj nem történik, akkor is elfáradtam volna. Ahogy mindenki, aki nem tudott Niki balesetéről, és nem vesztette el a nyakláncát. Vagyis szinte mindenki. Nekik legalább békés napjuk volt.