Stay by my side

そばにいて

Az esős évszak beköszöntével a levegő egyre párásabb lett a kora délutáni melegben, de ez a délután nem olyan volt. Az ég borult volt, és esett az eső. Nem szakadt, csak eset. Tipikusan az az idő volt, ami vagy felfrissít, vagy elszomorít. Kuu egy hosszú púlóvert vett fel, ami egészen a combjaiig lelógott, majd a lakása mögötti kis fedett részen álldogált, és figyelte az esőt. Az esőcseppek hangja megnyugtatta, ahogy a betonhoz csapódtak. A szemét lehunyta, és fejét az ajtófélfának döntötte. Szerette volna, ha gondjait is olyan egyszerűen el tudta volna mosni az eső.
Közös megegyezés alapján jutottak el odáig, hogy feloszlanak, ő mégsem akarta ezt a bandát elengedni. Boldog volt velük, és csak úgy, mint másoknak, természetesen nekik is voltak gondjaik, amelyeken közös erővel tovább tudtak lendülni. A tegnapi bejelentés viszont számára is egy lavina volt. Egy olyan, amelyet nem veszel észre, és már el is söpört. Talán a hirtelen rohanásban még a feloszlásról szóló papírokat sem írta alá. Talán ezért keresték még őt a banda tagjai, a menedzser vagy bárki, aki a kiadóhoz kötheti. Vagy csak mert napok óta nem reagált semmire sem.
Kuu lassan kinyitotta a szemeit, az udvar mögötti utcán léptek zaja keveredett az eső szimfóniájába, nem akarta, hogy bárki is lássa, milyen élvezettel hallgatja a természet kórusát. Az illető egyre közelebb ért Kuu udvarához, a szürke hajú férfi alig várta, hogy elhaladjon, és visszatérhessen a melódiájához. Az illető azonban nem haladt el, hanem a kerítésénél megállt. Kuu a kapucnis alakra pillantott, hogy mégis mit akarhat, de a szíve kihagyott egy ütemet, amikor szőke tincsek bukkantak elő a fekete csuklya alól. Szívesen rohant volna be azonnal a házba, és magára zárja az ajtót, de tudni akarta, hogy mi miatt jött el az énekes idáig. Egy darabig még nézték egymást, majd Cion behúzta az ajtót, és a kerítéshez sétált.
– Menjünk el sétálni! – javasolta Cion, ahogy feljebb tűrte a kapucniját.  Kuu lehajtott fejjel bólintott, majd visszament a házba, és felvett egy gumicsizmát, pulcsit cserélt, és az ajtó bezárása után csatlakozott Cionhoz az esős délutánba.
Mind a ketten szótlanok voltak, Kuu várta, hogy Cion mikor szólalt meg, míg az énekes először a szavakat kereste, pedig három napja más sem csinált, csak újrafogalmazta a mondandóját. Amikor pedig végre összeszedte a bátorságot, hogy eljöjjön ide, a mondatok egyszerűen nem akartak összeállni a fejében, nem nyertek értelmet, nem azokból a szavakból álltak, amit Kuunak mondani akart.
Kuu és Cion szavak nélkül sétáltak, mégis pontosan tudták, hogy merre menjenek. Le a patak melletti kis padhoz, amelyet alig ért eső, köszönhetően a fák dús lombjának. Kuu a pulóverének ujjával itatta fel azt a pár vízfoltot, majd leült, Cion pedig mit sem törődött velük, csak leült a gitáros mellé.
– Miért akartál sétálni? – Kuu maga elé nézett, a víz felszínét figyelte, amelyeken az esőcseppek táncoltak, vékony párafelhőt létrehozva a víz felett. Cion is a jelenséget figyelte, és a lágy kopogást a leveleken.
– Hogy beszélgessünk. – Cion hangja lágy volt, jobb kezével Kuu felé nyúlt, hogy hátrébb húzza a kapucniját, hogy láthassa az arcát, a reakcióját, ami az volt, amire számított. Fájdalom. Lefele ívelő ajkak és könnyek, ráncolt homlok. A mindig mosolygós férfit rossz volt ilyennek látnia, amikor máskor egy alig látható kis felfelé ívelő görbülettel képes volt őt jobb kedvre deríteni. Most viszont még jobban letörte őt, és összekavarta a szavakat a fejében.
Az eső erősödni látszott, mintha azok közé keveredtek volna Kuu könnyei is, de azok csak némán folytak le a férfi arcán, míg el nem érték az állának vonalát, ahonnan a pulóverére hullottak. Cion le akarta törölni azokat a könnyeket, a férfi szomorúságának jeleit, de csak csendben és mozdulatlan ült mellette továbbra is.
– Mit kéne megbeszélnünk? Hogy hogyan lesz júniusban, a feloszlás után? Hogy hogyan lépünk tovább mindannyian, hogy hogyan fogunk megfeledkezni egymásról? – Kuu elszakította tekintetét, és az énekes felé fordult. A szürke tincsek nedvesek voltak, és a férfi arcába tapadtak, a szín kontrasztot adott a vörös szemeivel. Cion nem akarta az alsó, remegő ajkát nézni, de nem tudott gátat szabni a kísértésnek.
A padon pihenő ujjaikat lassan fűzte össze, Kuu meglepetten pillantott le, majd fel az énekesre, aki már be is zárta a köztük lévő távolságot, és finoman a gitáros ajkaira illesztette az övéit.
Az eső alább hagyott, de akkor már egyikőjük sem figyelt eme csodás zenére, lehunyt szemmel élvezték a buborékot, míg Cion ki nem pukkasztotta. Centikre távolodott csak el a másik férfitól, a szemei még csukva voltak. Pontosan tudta, hogy mit akart mondani. Kuu pedig kíváncsi tekintettel nézte az énekest, míg ő is felnyitotta szemeit, a tekintete komoly volt, egy cseppnyi humor sem volt benne, mégis meleg volt és lágy.
– Kuu, kérlek... maradj mellettem! – És az eső ismét rákezdett, ahogy elmélyítették a csókjukat.