Az egyik percről a másikra történet az egész.
A feltámadó szél dühödten tépett hajamba kezemből kitépte a csokrot, igaz ha ő nem teszi én dobom el, hogy fegyveremért kaphassak.
Hiszen újra harcolni kell, elkeseredettebben mint valaha, hogy megvédhes...
Csendben ültem, és csak néztem magam elé. Engem már elláttak, ahogy Kankurot, és Kurotsuchit is. Csak Temari nem volt eszméleténél, mióta ott, a sivatagban legyőzte azt a szörnyeteg. Már pontosan nem tudom, hogy sikerült haza vergődnünk Sunába, bár még egy teljes nap sem telt el azóta. Gaara valószínűleg már hamarabb megérezte, hogy baj történt, mivel a falu határában már medikus csapat várt minket. Hirtelen kicsapódott az ajtó, és Lee lépett, jobb szóval, esett be rajta. - Lee? - kérdeztem döbbenten. - Gyere.. Temari.. Fel. - lihegte. - Magához tért? - pattantam fel. - A folyosón futottam bele az egyik medikusba, ő mondta, hogy szóljak neked. - mondta a férfi. - Köszönöm. - mondtam miközben már rohantam is kifelé. Végig futottam a folyosókon, egyenesen a 119 es ajtóhoz. Kopogás nélkül nyitottam be. A szobában, egy ágy volt, és Temari ült rajta, mellette Gaara állt, és egy orvos. - Temari! - rohantam oda rögtön. - Shikamaru? - kérdeztem halkan. - Te vagy az? - Én, hát ki lennék más, minden rendben? - kérdeztem, és egy kicsit meglepődtem. - Nem, nem tudom.. Nem látlak. - mondta. Vissza kérdeztem, volna, hogy ezt, hogy érti, de akkor már megértettem. Nem tudtam a szemébe nézni. Olyan volt, mintha sehova sem nézett volna, üres és ködös volt a tekintete. - Valószínűleg olyan sok csakrát vesztett, hogy maradandó károsodást szenvedett a szervezete. - szólalt meg az orvos. - Egyenlőre mást nem találtunk. - tette hozzá. Nem tudtam mit mondani, ez az én hibám. Ha jobban vigyáztam volna rá. Végül ő mentett meg mindünket. Nem tudtam felnézni, szörnyen mérges voltam magamra. Annyi embernek ígértem meg, hogy soha nem hagyom, hogy baja essen, a mellettem álló Gaarának, Kankuronak, mielőtt eljöttünk a gyerekeknek. Neki is, Temarinak is megigértem, és magamnak is. Egy tétova kezét éreztem meg az enyémen. Ezer közül is azonnal felismertem volna. Feleségemre néztem, igaz ő nem látott engem, de tudtam, hogy tudja, hogy én vagyok. - Shika.. - szólalt meg. - Tudom, hogy min gondolkodsz most, de nem. Nem te vagy a hibás, ezt felejtsd el most. - mondtam halkan, de határozottan. - De.. - kezdtem volna, de szorosan megölelt, és ezzel valahogy belém fojtotta a szót. - Te jól vagy? - kérdezte. - Persze, csak kisebb zúzódások, és szúrások, semmi komoly. - mondtam. Természetesen ez hazugság volt, hiszen majdnem bele haltam az engem kezelő medikus szerint, de ez még mindig semmi volt ahoz képest, amit magam előtt láttam. A látása elvesztésével még csak a kezdet volt, teste tele volt vagásokkal, és zúzódásokkal az egész teste. - Kurotsuchit és Kankuro jól vannak? - kérdezte. - Igen. - válaszolt helyettem Gaara. - Mind ketten megúszták egész könnyen, végülis ők sem mai gyerekek. - mondta halvány mosollyal. - Ezt jó hallani. - mondta Temari. - Bármi hasznos kiderült a támadásból? - Egyenlőre nem sok, azt vártuk, hogy felébredj, hátha tudsz valami újat mondani. - mondta Gaara a növérének.
*Sasuke* ( Bl, pontosan sasunaru veszély! Én szóltam)
- És most? - nézett rám kérdően Naruto, miután földet értem. - Menjünk. - mondtam egyszerűen. - Nem tudom merre. Itt abba is maradt a beszélgetés egy időre. Haladtunk előre, a sötét, csúszós barlangban. Egyre jobban kezdett fájni a csend, máskor mindennél jobban szerettem, de most túl sok gondolatom volt, amik akarva- akaratlanul elő, elő bukkantak. Sakura meghalt, ez volt az első. Fájt, nem maróan, vagy élesen, csak tompán, éppen, hogy csak derengve, pont mint a többi halott emléke, Tenten, Sai, és a többiek, azonban egy különbség volt. Akárhányszor csak felderengett feleségem képe, mindig csatlakozott hozzá egy másik is. Sarada, könnyes szemei, elveszett tekintete nagyon fájt, de ami talán mégjobban, az az volt, hogy még sem tud eléggé fájni. Most az egyszer vágytam azokra az Uchihák álltál kitagadott, és nevetségesnek vélt érzelmekre, amiket egyedül az előttem lépkedő Dobe, azaz Uzumaki Naruto volt képes felszínre hozni belőlem.
Meg akartam törni a fájdalmas csendet, bármivel, egy oktalan szó, halk suttogtás, akármi jó lett volna. - Sasuke. - szólalt meg ekkor Naruto, reményt adva nekem, amit azonban következő szavaival el is vett. - Nagyon sajnálom ami történt. - mondta. - Tessék? - kérdeztem vissza. - Sakura.. Én.. - nem tudott mit mondani. - Mindegy. - mondtam, mintha én kezdtem volna a mondatot. - Jelenleg nem érünk ezzel semmit. - tettem hozzá. Naruto megállt. - Hogy lehetsz ilyen érzéketlen, amikor a saját feleségedről van szó? - kérdezte dühösen. - A jelenlegi helyzetben mindegy. Mint már mondtam, nem szándékozok ennek több időt most. - mondtam hidegen. - Nem érdekel. - vágta rá. - A hetes csapat tagja volt, és ugyanolyan fontos, mint te, vagy én. Neked adta a teljes szívét, de te még sem szeretted soha. - mondta, szinte kiabálva. Most újra olyan volt, mint még fiatal korunkban. - Ahogyan engem se.. Igaz? - tette hozzá halkan, üres hangon. - Tessék? - kérdeztem vissza, nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam amit mondott. - Évekkel ezelőtt... Én is csak a játékod voltam, igaz? - nézett fel, rám. Emlékek kavalkádja ébredt fel bennem, rég elnyomott, fájó, és gyönyörű emlékek tömege. - Naru.. Naruto!
^^
Itt is lenne a folytatás, remélem tetszett, mint mindig most is érdekelne a véleményetek ^^ Hamarosan (tényleg próbálok sietni) jön a folytatás.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
