Mélyvíz

００

Az pohár alja

Ｒｏｂｉｎ

Magatehetetlenül ültem a Campustól nem messze lévő Büró-ba, négy már üres pohár társaságában. Az emberek jöttek-mentek, ellentétben velem. Én csak jöttem.

Olyan három és fél órája ülhettem itt a bárpult előtti piros műbőr széken, már lecsúszott a tizedik pohár is. Egy vagyont fogok fizetni, de nem nagyon érdekelt. Intettem a pultosnak, hogy hozzon még egyet abból a tömény szeszből, ami órák óta égeti a torkom szépen, időnként.

- Robin - szólított a nevemen a pultos, amit őszintén szólva, fogalmam sincs honnan tud. Talán egy szakra járunk, egy egyetemre, vagy talán túl sokat járok ide. Már nem érdekelt, túlságosan is illuminált állapotba voltam. - Ez már kicsit sok lesz, lehet itt kéne ezt befejezned. Károsítod a májadat, sőt az egész szervezetedet, ha pedig így folytatod hívhatom a mentőt, miszerint alkoholmérgezést kaptál.

Felnéztem a srácra. Fekete inget viselt, aminek felső két gombja ki volt gombolva. Piszkos szőke haja a mogyoróbarna szemébe lógott, nyakaba pedig egy bőr nyaklánc díszelgett.

- El nem tudom mondani, hogy mennyire, de mennyire leszarom, mi lesz velem - próbáltam kimondani a szavakat értelmesen, nyelvbotlás nélkül kiejteni. - Ennél szarabb már nincs, szóval adjad szépen a következőt!

- Robin, nem tudom melyik pasi dobott ki, de annyira mégse lehet szar, hogy lerészegedj!

- Add a következő pohár viszkit!

- Meséld el, mi történt! Utána esküszöm, annyira teszed tönkre a szervezeted, amennyire csak akarod - mondta teljesen nyugodtan a pultos, akit még mindig nem ismertem fel.

- Nincs hozzá közöd - csaptam le az asztalra a kezem.

- Nem ismered a mondást, szivi? A pultos srác az a fizetetlen pszihológus, aki a legjobb tanácsokat adja minden iszákos vendégnek - mosolyodott el a srác, majd eltörölt egy újabb poharat.

- Nem hiszem, hogy az én problémámra van megoldás - vontam hanyagul vállat, majd komoran elbamultam.

- Ha nem mondod el, mi történt, sose tudjuk meg, van-e rá megoldás - vont vállat a fiú, én pedig felhorkantottam. - A pia mennyiségből, a minőségi árkategoriából itélve bankot raboltál vagy embert öltél. Szóval ki vele, mi történt!

Nem voltam eléggé részeg ahhoz, hogy a srác szemébe tudjak nézni. Túlságosan is szégyeltem magam. Azonban elégge részeg voltam, ahhoz, hogy elmondjam bűnöm.

A srác látta rajtam, hogy elfogom mondani, így megállapodásunkhoz hűen odaadta a követekező pohár viszkit.

- Az utóbbi - fogtam meg a poharat és belekortyoltam. A tömény szesz mart, de nem jobban, mint a bűntudatom.

- Hogy mi van?

- Megöltem - nevettem fel szánakózóan. Undorodtam magamtól.

- Robin, mégis ki a francot öltél meg? - hangjából ítélve ideges volt.

- Tulajdonképpen nem én öltem meg. De miattam kellett. Én akartam - hajtogattam, hibáztatam magam, nem tudtam ésszerűen gondolkodni.

- Robin mégis ki a franc az, akit elméltileg te öltél meg gyakorlatilag pedig nem?

- A gyermekemet. Egy idióta picsa vagyok, aki hagyta a dolgok történését. De én ezt nem akartam, nem tudom, hogy történhetett mindez - bögtem fel, a fiú pedig összevolt zavarodva. Nem tudta, hogy vígasztaljon vagy hívja a rendőrségét emberölés gyanújával. Ám, ha az utóbbi mellett döntött volna, valószínűleg kiröhögték volna szerencsétlent.

- Robin miről beszélsz? Lehet megártott a pia, szerintem egy kicsit túl soka...

- Arról a kicseszett abortuszról beszélek - csaptam az asztalra dühömben, majd megint felbőgtem. - Nem tudtam mit csináljak, az a férfi egyszer csak be... - A fiúnak több se kellett már is mellettem termett, átkarolt, szorosan magához húzott, úgy vigasztalt.

Nem tudom mennyi idő után, hogyan, de a srác lakásán aludtam. Nem tudott egyedül hagyni. Megértem. Azonban egy gyilkossal aludt egy ágyban. Velem.

Ｐａｔｒｉｃｋ

Egy üveg visziki társaságában ültem a fa tövében, mellettem két méterre volt a húgom emléke. Kegyetlen érzés volt, hogy három éve nincs közöttünk. Miattam.

Egy kövér könnycsepp gurult le az arcom, hanyagul letöröltem, majd meghúztam az üveget. A szesz enyhítette a fájdalmamat, de az üresség szinte felemésztett, amit kerek három éve éreztem minden áldott nap, minden egyes percében.

- Tudtam, hogy itt leszel - szólalt egy lágy hang mögülem. Gúnyosan felnevettem.

- Mint minden kicseszett évben, ezen a napon - horkantottam fel, majd megint meghúztam az üveget. Fájdalom, üresség, düh.

- Patrick, nem akarsz róla beszélni - motyogta halkan, én pedig csak meghúztam megint az üveget. Az ital nélkül képtelen lettem volna egyetlen értelmes mondatot is kinyögni. Így is túlságosan is józan voltam.

- Anya nincs miről beszélni. Ha nem rángatom el Párizsba, akkor most végezne a gimnáziumba. Természetesen Patrick Foley egy kibaszott nagy barom, aki a bevándorlók idején Franciaországba viszi a kishúgat - meredtem magam elé üveges tekintettel. Újabb húzás a viszkiből.

- Patrick nem te tehetsz róla! Ne okold magadat - fogta meg gyengéden a vállamat édesanyám.

- Anya a lányod, az én húgom meghalt. Miattam. Ha nem hagyom egyedül a hall-ban, míg én elmentem mosdóba, akkor még mindig élne. - Több se kellett nekem azonnal elbőgtem magamat. A húgom elvesztése életem legnagyobb bukkanója volt, képtelen voltam feldolgozni. Összetörtem.

- Tudom kicsim - gugolt le mellém anyukám, és szorosan magához ölelt. Bőgtem, zokogtam, könnyeimmel eláztattam pólójat, a tömény alkohol szagomtól, meg valószínűleg elvesztette a szaglását. - Ne emészd magad, nem a te hibád.

- Egy felelőtlen pöcs vagyok, aki nem tud vigyázni a kishúgára... Aki konkrétan belevezeteti a halálba a húgát... Anya tényleg ekkora szörnyeteg vagyok? - néztem fel rá. Ő is sírt. Neki is fájt.

- Dehogy vagy kicsim! Nagyon szeretünk téged apáddal, és biztosan tudom, hogy a húgod is nagyon szeret téged még onnan fentről is - mondta s adott egy puszit a fejem búbjára. Gyengéden megráztam tiltakozóan a fejem.

- Miattam halt meg. Bárcsak fordítva történt volna. Bárcsak én haltam volna még a párizsi terrortámadásban a húgom helyett...