Repülni. Fent az égen. Ez volt a kedvence. Olyan magasra és távolra jutni, ahová senki más. Az édesanyja ugyan nem nagyon szerette, ha túl messzire kalandozik, de a őt ez sosem tartotta vissza.
A sivatagi hegyek csúcsán laktak, mint a többi sárkány. Rajtuk és a zsákmányállatokon kívül Mia még senkivel sem találkozott, pedig a nagyapja meséiből hallott mindenféle lényekről: amik okosak voltak, amik nem, amik varázsolni tudtak, amik nagyon apróak voltak. És az öreg azt is mesélte, hogy a legtöbbjük nem akart volt repülni. A kislány ezt nem tudta megérteni, és nagyon szeretett volna segíteni ezeknek a nyomorultaknak.
Egy nap nagyon messze repült az otthonától,és viharba keveredett. Amire nagy nehezen kitalált belőle, nem tudta, hová került. Eltévedt. Hatalmas erdők felett lebegett, a hegységet nem is látta. Vissza kellett volna fordulnia, de már nagyon fáradt volt.
Ezt jól megcsináltad, Mia! - mondta magának. - Eltévedtél a világ végén. Hallgatnod kellett volna Anyára! Akkor nem itt lennél, hanem otthon, a testvéreiddel. Sosem találsz már haza. Aztán gondolatai boldogabbak lettek: a kipiheni magát, megtalálhatja a hazautat. Viszont nem talált helyet, ahol lepihenhetett volna! Újra aggodalmaskodni kezdett.
Azonban egyszer csak meglátott egy sziklát, rajta pedig egy barlangot. Jó lesz éjszakára! - gondolta. Leszállt. Az üreg tökéletes volt egy kis sárkánynak. Lefeküdt, és az álom gyorsan a szemére szállt.
A reggel hamar eljött. A napfényben máshogy festettek a dolgok. Mia már látta, hol rajzolódnak ki a távolban a hazája hegyei. Holnapra otthon leszek. Szegény anyáék, mennyire aggódhatnak!
Elindult hazafelé. Gyorsan repült, mégis takarékoskodva az erejével. Közben ezerszer megfogadta magának, hogy soha többé nem szegül ellen a szüleinek.
A táj változni kezdett: pusztaságok, rétek fölött szállt. Egyszer csak egy hatalmas vízfelület váltotta fel a síkságot. A kislány ennyi vizet még sosem látott! Örömmel vetette magát a habokba. Lent halak úszkáltak, és a sárkány még sosem érezte magát ilyen boldognak.
Estefelé egy szigethez ért. Alant erdők. Mia elindult lefelé, hisz' aludnia is kell valamikor. Azonban, mikor még el sem érte a fák csúcsát, valamibe beleakadtak a szárnyai. Zuhant.
Amikor fájdalmasan földet ért, egy kis, kétlábú lényt látott. Az ilyet embernek hívják - jutott eszébe. Az embernek a haja barna volt, és fiatalnak tűnt.
-Elkaptam egy bestiát! - örvendezett a fiú. Eragonnak hívták, és eddig még senki sem bízott benne. Kinevették, mert gyenge volt, annak ellenére, hogy a legjobb harcos fiának született. -Többé nem nevetnek ki!
Mia szomorú volt. A kétlábúak világában ez lenne? Bestia? Szomorúan nyüszíteni kezdett.
Eragon ránézett a megkötözött kölyöksárkányra. Hirtelen felvillant valami a szemében. Hiszen ő nem is szörnyeteg! - gondolta. Elengedte a foglyát.
-Sajnálom! Meg tudsz bocsátani nekem? - suttogta. Mia visszanézett. Igen. Meg tud bocsátani. Bólintott. Majd hirtelen ötletből a fiú kezének dörgölőzött, és ránevetett. Jól meglesznek ők ketten.
Bementek az emberfaluba. A kis kétlábúak sikoltoztak, de Eragon nem hátrált meg. Amikor a házhoz értek, a fiú apja előugrott. Kardot suhogtatva.
-Ne, Apa! - kiáltott az. A férfi megdöbbenésében hallgatott rá, és leeresztette a fegyverét.
- A sárkányok nem szörnyek! Látod? Ő sem bántana minket...- a kislánynak tényleg eszébe sem jutott. Az apa ránézett. Megértés szikrája költözött a tekintetébe.
-Rendben fiam. Rábírom a Tanácsot, hogy elfogadják a sárkányokat. De aztán váljatok hatalmasakká!
1 hét múlva
-Mia! - a sárkány odanézett. Eragon volt az. - Akkor indulunk?
-Persze - válaszolt a sárkány gondolatban.
A két ifjú boldogan repült fel az égbe. Most elmennek, és megkeresik a többi sárkányt is. Együtt fognak élni az emberekkel.
A két gyerek pedig örökké barátok maradnak.
