Én vagyok a Pokol. Én vagyok Dante Pokla. Születésnapom nincsen, hosszú évekbe tellett, mire világra jöttem. Én vagyok a kifürkészhetetlen univerzum, mégis előbb volt előttem minden; előbb született meg Isten fia, mint én.
Mikor tükörbe nézek, elsőként fejem búbjára téved tekintetem, ébenfekete tincseimen alakok ülnek. Közönyösöket látok, akik ugyanolyan érdektelen szemekkel néznek magukra, mint még életükben embertársaikra tették. Azt sem érdemlik meg, hogy belém merüljenek, de azért bosszantó a tény, hogy hajszálaimat szabadon, kedvükre húzogathatnák, ha akarnák. De ezeknek még akaratuk sincsen. Se véleményt, se vágyakat nem formálnak, nem táplálnak. Bóklászni sincs kedvük hajkoronám rengetegében. Nem akarnak az erdőben eltévedni, bemerészkedni, nem akarják se a völgyet, se a hegyormot meghódítani. Bámulnak a nagyvilágba és azt se veszik észre, hogy már halottak, s nem is a "nagyvilágot" pásztázzák, csak annak egy kisebb, mégis mindennél erősebb és rettegettebb darabkáját. Itt vannak, szürke létükkel, elnyűtt köpönyegükkel, s lelkükkel mégsincsenek itt.
_____________________________________________
Dante Alighieri emlékezetére. Élt: 1265-1321.
Köszönöm a figyelmet, amennyiben van igény a folytatásra, igyekszem továbbfűzni gondolataimat Dante pokolszintjeinek kifigurázásával. Csak hogy Dante Commedia elnevezése hű legyen a tartalomhoz...
YOU ARE READING
Pokol: Commedia
PoetryÉn, a Pokol. Miért piszkálják fejem búbját, s miért tépik hajamat? S ha én vagyok a Pokol, mégis ez miért nekem fáj, miért nem másoknak?
