A Pokol Bukottja

II. 7. fejezet

Ark fel-alá járkált a nagyteremben. Raphael Michael után ment, mert álmot látott, amiben Gabriel megtámadja őket az utolsó arkangyal nyugvóhelyén. Lassan itt volt az ideje, hogy vissza érjenek, de a Sátán már kezdte elveszíteni a türelmét.

- Elegem van! - jelentette ki és a nagy ezüst ajtó felé indult.

Egy szép, nem túl fiatal fehér szárnyú angyal utána iramodott. Haja hosszú fekete volt, lófarokba kötve hordta és egyenesen verdeste csípőjét.

- Nagyuram, itt kell maradnia.
- Már mondtam Ariel, hogy nevezhetsz a nevemen. - mondta Ark miközben nem lassított.
- De..
- Ha megengedem, akkor nincs gond. - közölte a Sátán. - Mellesleg, eszem ágában sincs itt maradni.
- De nem engedhetem elmenni.
- Azonban megállítani sem vagy képes.

Erre a nő elé állt egyik kezével megállítva a Pokol Urát a mellkasánál.

- Akar tenni egy próbát?
- Mondtam, hogy tegezz. - mosolyogta Ark, ahogy végignézett a nőn. - Szeretem, mikor ilyen harcias vagy.
- Na, de Nagyuram! - fakadt ki Ariel, miközben leengedte kezét.
- Tegezz! - szólt rá parancsolón a Sátán.
- Ark! - ragadta meg az angyal a fiatal fiú vállát. - Nem engedhetlek el!

Az ördög komolyan fordult felé.

- Nem tudok tovább várni Ariel! Roy 3 napja eltűnt és biztos vagyok benne, hogy odalent van, valamint van egy borzalmas sejtésem, hogy ki vihette el.
- De.. - próbált megszólalni a nő, de a Sátán belé fojtotta a szót.
- Ő a fiam! Eddig nem voltam mellette, de most szüksége van rám! - majd újfent a kijáratnak iramodott, de egy kéz újfent megragadta.

Az ördög kezdett pipa lenni, nem akarta bántani a nőt, de ha az nem hátrák meg ő sem fog.

- Ariel..
- Az őrangyalod vagyok Ark! A kötelességemben engem sem állíthatsz meg. Veled megyek.
- Nem lesz sétagalopp. - jegyezte meg a Sátán kis csönd után.
- Tudom. - azzal együtt léptek ki az ezüst ajtón.

Az egyik fűzfa alatt álltak meg.

- Hogy akarsz odajutni? Az átjáró az arany ajtó mögött van és itt nem csinálhatsz pecsétet. - mondta Ariel.
- Én vagyok az egyetlen, aki bárhova elmehet a Pokolban. - vigyorogta büszkén a Sátán.
- Mégiscsak kellene hagyni valamilyen üzenetet, hogy hol vagyunk. - folytatta a nő az okoskodást.
- Már megtörtént. Mentálisan az ezüst ajtóhoz kötöttem az előző beszélgetésünket. Aki belép rajta egyből megkapja, és az illető az én szememmel fogja látni a történteket. Azonban csak egy arkangyal erejével rendelkező veheti észre az üzenetet.
- Azta.. Ezt jól kitaláltad.
- Ne várj kevesebbet az angyalok hadseregének előző vezetőjétől.
- Igen hallottam.
- Apropó, te nem úgy viselkedsz, mint a többiek. - jegyezte meg Ark.
- Ezt, hogy érted? - billentette oldalra a fejét Ariel.

- A többi angyal eléggé ellenszenves velem. Hiába kaptam bebocsátást az angyali birodalomba, és hiába voltam egy az angyalok közül.
- Nekik a Pokol Ura cím maradt meg, de engem az érdekel, hogy most ki vagy. - közölte egyszerűen Ariel.

Ark zavarában megvakarta a karját.

 - Hát..ezt.. jó hallani. - mosolyogta, majd összecsapta tenyerét. - Akkor induljunk. - és kezét nyújtotta a nőnek, aki készséggel belekarolt. 
- Erősen kapaszkodj. - tette hozzá a Sátán.

Az angyal kék fényt látott maga körül és mikor az eltűnt már nem a zöld táj és a borús égbolt szürkesége köszönt vissza neki, hanem egy büdös, fekete és piros színben pompázó homály fogadta.

- Ezt, hogy csináltad? - ámuldozott.
- Mondtam, hogy bárhová mehetek. Ez a Pokol Urának kiváltsága. - vigyorogta Ark, majd a nőt magával húzva bevezette egy kis sikátorba.
- Tudod, hol van a fiú? - kérdezte Ariel kicsit lihegve.